Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2011. február 28., hétfő

Új Full Moon kiegészítő novella - Mézédes reggel



Sziasztok!


Nagyon szépen köszönöm a sok komit, rekordidő alatt összejött a határ, aminek nagyon örülök. :) Úgyhogy jön is a következő kiegészítő novella, amihez Hencii adta az alapötletet (köszike érte). :) A címe: Mézédes reggel.

Ehhez is várom a sok-sok véleményt, bár most csak egy (remélhetőleg nem nagyon) távoli ígéretet tudok adni, hogy a következő 3 novella-ötletet megpróbálom hamar megírni. :) Szóval a Full Moonnak még mindig nincs teljesen vége, még 3 novellácska lesz. :D

Plusz még mindig érdekel, hogy van-e valaki, akit érdekelne egy nyomtatott, kötött Full Moon. Az eddigi jelentkezőket felírtam.


A Vérvörös Szerelemhez még mindig várom a véleményeket, mert amíg nem jön össze a 10, addig nem teszem fel az újat, ami már kész van.


Plusz epekedve várok kérdéseket a Beszélgetősarokba is. Biztos van olyan kulisszatitok, amire kíváncsiak vagytok... :))


Jó olvasást!

Pusz: Stigu










_@/"

2011. február 27., vasárnap

Új Full Moon kiegészítő novella - Nagymama



Sziasztok!


A Full Moonon új kiegészítő novella olvasható, Nagymama címmel. :)

Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket! Kommenteket várom nagyon, mert az új (utolsó) novella is kész van az FM-hez, de csak akkor kerül fel, ha legalább 10-en véleményt nyilvánítotok.

Egy kis részlet a Mézédes reggelből, ami már szintén kész novella:

"- Ugye nem gondolod komolyan, hogy az ágyban fogjuk csinálni? – mosolygott rá kacéran. – Miénk az egész ház, használjuk ki!
A férfi sötétbarna szeme megvillant.
- Hol szeretnéd? – faggatta feleségét, miközben csókolgatni kezdte hófehér testét."


Ezen kívül várom a jelentkezőket is, akik esetleg szeretnének Full Moon nyomtatott, kötött verziót. Egyelőre még csak ötlet szintjén van a dolog, és a jelentkezők függvényében kezdek el agyalni rajta, hogy hogy lehetne a legjobban megoldani a kézbe vehető verziót.


Kérdéseket is várok még mindig a Beszélgetősarokba. :)


Plusz várom a véleményeket a Vérvörös Szerelemhez is, még 6 komment hiányzik az új fejezethez!


És a Tündérmesémet váróknak is egy jó hír: már erősen születőben az új fejezet (fejezetek - mivel eléggé kapcsolódni fognak egymáshoz, ezért együtt írom meg a negyedik és az ötödik fejezetet), aztán a következő hétvégén megpróbálunk frissíteni. Remélem, hogy sikerül... Drukkoljatok!



Pusz mindenkinek!










_@/"

2011. február 12., szombat

BackStage - Megnyílt a Sacckával közös történetem blogja!



Sziasztok!


Elkészült a Sacckával közös történetünk, a BackStage blogja! :) És felkerült az első fejezet!! :)


Remélem, hogy ez a történet is elnyeri majd a tetszéseteket. Mi nagyon imádjuk írni... :)

A Léna részeket írja Saccka, a Lucákat én.

Véleményeket nagyon várok (mint mindig)!!!



Ezen kívül egy kis életjel:

A TM következő fejezete íródik már. Lassan, de biztosan.

Hétfőn pedig, Valentin-nap alkalmából jön egy kis meglepetés, természetesen történet formájában. Már csak kettőt kell aludni addig :)


A Full Moon imádóknak is van jó hírem: a héten született 2 kiegészítő novella, amit idővel elkezdek majd felpakolni. :) Az egyik egy kérés-novella, a másik pedig egy rövidke kis élet-jelenet, amit Aby Bleeding Cometje ihletett. :)

Kíváncsiak vagytok rájuk?



A Beszélgetősarokba várom még mindig a kérdéseket, akár az új történettel kapcsolatban is. :)


Jó olvasást, puszi nektek! És ne feledjétek, Szerdán tavasz lesz! :D








_@/"

2011. február 10., csütörtök

the host - Burok novella - Jared-Melanie - Az utolsó nő és az utolsó férfi



Sziasztok!


Kicsit megkésve, de végre meghoztam a saját írású Burok novellát. :) A kis részlet a fordított rész után játszódik, mikor Melanie már felébredt, és beavatta Iant is a változásokba.

Remélem, hogy tetszeni fog. Várom nagyon a véleményeket (a fordításhoz is)!! :)


Jó olvasást!


Ui.: kérdéseket még mindig várok a Beszélgetősarokba.






Burok




Az utolsó nő és az utolsó férfi



„Amikor úgy néz rád valaki, mintha te lennél az utolsó csoda a Földön, az a szerelem.”




Lassan, elgondolkozva sétálok végig az elhagyatott, lilás-barna alagutakon. Szokatlan még, hogy megint én irányíthatom a testemet. Kényelmesen kiélvezem hosszú, ruganyos lépéseim ismerős ritmusát, az érzést, ahogy a tüdőm megtelik friss oxigénnel, ahogy a bőrömet végigsimítja a meleg levegő. Nem tudom, meg fogom-e valaha újra szokni, hogy én irányítok. Hogy oda mehetek, azt csinálhatok, amit akarok.

Még mindig hihetetlennek tűnik, hogy minden rendben van. Rendben lesz. Hogy Vanda hamarosan ismét köztünk lesz.

Egyikünk számítása sem jött be. Mikor reggel a nagyteremben elmondtuk a többieknek, hogy mi történt, hűvösen, de barátságosan fogadtak. A legtöbben már megszokták ezt a testet, a testemet, akik pedig ellenségesek voltak Vandával, nem tudták ilyen hamar feldolgozni, hogy én mostantól én vagyok.

Jamie hozzám lépett akkor, és aggodalmasan kémlelte az arcomat. Némán figyelte a szemem, mely soha többé nem csillan ezüstösen. Nem mertem közelebb lépni, féltem a reakciójától. De ő egy pillanattal később meglódult, és szorosan átölelt.

Aztán Jamie-vel és Jareddel visszamentünk a kórterembe Vandához. Jamie végig a jobb kezemet szorongatta, ahogy mindig; Jared kényelmes mozdulattal ölelte át a vállam a másik oldalon.

Doki és Kyle folyamatosan próbálták Jodit felébreszteni – Kyle egyre elkeseredettebb volt. Ian az egyik priccsen ült, és elmerengve nézegette Vanda tartályát, amit még mindig a karjaiban tartott. A szabad kezével néha megcirógatta a szobameleg fémet, mintha Vanda arcával tenné ezt.

Jamie-re néztem, aztán a fejemmel Ian felé intettem. Jamie közelebb ment hozzá, majd megérintette az ezüst tartályt. Ian ránézett és hagyta, hogy az ujjai végigsimítsanak a fémen, de nem engedte ki a kezéből. Ahogy azt sem hagyta, hogy én vigyázzak Vandára, míg elvégzi a halaszthatatlan dolgait.

Mind a hárman az ágy köré gyűltünk, majd elmeséltem Jamie-nek mindent, amit a testem börtönébe zárva éltem át. Jared némán, figyelmesen hallgatott, gyakran megérintve, megsimítva az arcomat, a vállamat, a kezemet.

Késő délután lett, mire mindent elbeszéltem nekik. Jamie hasa hangosan korgott már addigra, úgyhogy elindult valami ennivalót szerezni mindannyiunknak. Jared furcsa arckifejezéssel pattant fel mellőlem, hogy elkísérje. Tudtam, hogy valami más áll a háttérben és nem a teljesen felesleges segítségnyújtás. Megbeszéltük, hogy a szobánkban találkozunk majd nemsokára.

Mikor elhagyták a kórtermet, Ianhez fordultam, és megpróbáltam kihúzni belőle, mégis milyen testet szeretne Vandának, de még mindig teljesen érdektelen volt e témában. Nem foglalkoztatta különösebben, hogy milyen formában, csak hogy visszakapja őt.

Tűnődésemet az szakítja félbe, hogy megérkezek a szerteágazó folyosók elé. Kiválasztom balról a harmadikat, és remegő lábakkal elsétálok a hetedik ajtóhoz.

A szoba bejárata előtt nincs ott a smaragdzöld spanyolfal, ahogy számítok rá. Odabent megpillantom Jaredet, aki az egyik matracon ül. A másikon két tálca étel, de nem tudnám megmondani, pontosan mi. Csak Jared mosolygós arcára vagyok képes figyelni. A szeme sarkában ott ülnek az évek óta jól ismert nevetőráncok.

Most először leszek kettesben vele, mióta felébredtem a saját testemben. Várom és egyben félek is kicsit ettől a pillanattól. Közelebb lépek a matrachoz. Jared nem mozdul; türelmesen várja, hogy leüljek az ágyra, mellé.

- Jamie még eszik? – kérdezem bizonytalan hangon. Nem tudom, mitől van a gyomromban ez a furcsa reszketés. Hisz évek óta társak vagyunk Jareddel. De a legutóbbi találkozásunk óta olyan sok minden megváltozott. Ő is, és én is.

- Jamie épp áthurcolkodik Ianhez – adja meg a választ.

Meglepetten nézek bele barna szemeibe, melyekben ezerféle érzelem kavarog. Óvatosság, bizonytalanság, egy kis félelem és rengeteg vágy. A pillantása felidéz bennem egy réges-régi emléket.

Éppen ugyanilyen volt a tekintete azon a forró éjszakán, mikor először adtuk meg magunkat a szerelmünknek.


Jared napok óta különösen viselkedik. Mióta visszatértünk a legutóbbi portyázásból. Ő is beismeri, hogy valamit titkol, de nem hajlandó beavatni, bárhogy is próbálom meggyőzni. Azt mondja, meglepetés. Csakhogy nem igazán szeretem a meglepetéseket; azt hiszem, eléggé érthető okok miatt.

Jamie békésen szuszog a kanapén, mikor Jared hozzám lép, megfogja a kezem és kivezet a házból. A tenyerem lángol, ahol a bőrünk érintkezik.

Elsétálunk az élénkzöld kis nyárfacsoportig. A Hold fénye sejtelmesen világítja meg a sötét, puha pokrócot, melyet gondos kezek igazgattak el a földön, az egyik fa tövében. Kérdőn pillantok Jared felé.

- A múltkor… – kezdi hezitálva. – Mikor kint jártunk, sikerült szereznem valamit. – A sötétség ellenére is jól látom, hogy mélyen elpirul a napbarnított bőre alatt. Vajon mit szerezhetett, ami így zavarba hozza? Pár másodpercnyi szünet után választ kapok ki nem mondott kérdésemre. – Aminek a segítségével teljesíthetem egy régi vágyunk.

Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy miről beszél, de nem ad további magyarázatot. Helyette hozzám lép, egészen közel. Az egyik kezével megérinti az enyémet, majd ujjaival tüzes mintákat rajzol a karomra, egészen a vállamig. A másik keze az arcomra simul, miközben puha ajkait az enyémekre tapasztja. A csókunk heves, mint mindig. A testem izzik, ahogy még egy lépést tesz és egészen hozzám simul. Még két réteg anyagon keresztül is éget.

Az ajkai egyre erőteljesebbé, türelmetlenebbé válnak. Lecsúsztatja őket az államon át a nyakamra, majd tovább a vállamra.

Meglepődök rajta, hogy ilyen heves és ilyen messzire megy; általában neki kell leállítania engem, mikor túlságosan elragad a hév az ölelkezésünk közben. Most én tolom el magamtól őt.

A szemében ott a vágy és az értetlenség.

- Jared, miért teszed ezt velem? – kérdezem tőle suttogva. – Miért akarod, hogy a saját máglyámon égjek el?

Elmosolyodik, a szeme sarkában megjelennek a ráncok.

- Nem ezt tervezem, Mel. Én magam akarlak hamuvá égetni.

Újra a számra hajol. Miközben forrón csókol, váratlanul felkap és a plédre fektet. Az ajkai és a kezei bejárják a testem szabadon lévő centimétereit, mintha tényleg az lenne a célja, hogy lángra lobbantson.

Mikor minden elérhető bőrfelületet végigcsókol, felültet, és lehúzza rólam a könnyű nyári pólót. Elakadó lélegzettel nézi a feltáruló testemet, a szemében egyértelmű csodálat csillan. A meleg, sivatagi szellő lágyan simít végig a bőrömön. A pillanatnyi szünet alatt kitisztul annyira az agyam, hogy rákérdezzek erre az egészre.

- Jared, mégis mi változott most?

Ő rám mosolyog, és gyorsan megmagyarázza. – Bár nem ünnepeltük a szülinapodat, akárhogy is számolom, már nagykorú vagy – mutat rá. A monoton, egyforma napok tengerében teljesen elfeledkeztem erről. – És a portyán találtam valamit, ami a másik problémánkat is kiiktatja. – A farmerja hátsó zsebéből egy kis, négyzet alakú tasakot húz elő, és a pokrócra dobja. – Nincs sok, úgyhogy takarékoskodnunk kell velük.

További szó nélkül újra megcsókol. Mikor az ajkai lefelé indulnak rajtam, a gondolatok végleg megszűnnek bennem. Már csak Jared teste és a sajátom létezik, ami lassan felemésztődik az érintései, a csókjai alatt. Én is végigsimítok a forró, napbarnított bőrén, érzem az ujjaim alatt, ahogy az izmai táncolnak.

Az első pár, tétova mozdulat után felbátorodok, és a számat is belevonom az érzéki játékba. Ajkaimmal végigsimítom a bőrt a nyakán, megcsókolom a vállát, beleharapok a mellkasa kemény izmába. Ő viszonozza a hevességem. A testem mindenhol lángol, nincs már olyan porcikám, ahol ne érezném az érintése tüzes nyomát.

Mikor tovább haladok lefelé a testén, hallom, hogy a nevemet morogja. Újra végigfektet a pokrócon, és láthatom a felettünk ragyogó milliónyi csillagot. A sötétlő űr végtelenségét. A hátam, a fenekem és a combom alatt a puha anyagot érzem, alatta a föld kemény egyenetlenségét. Rádöbbenek, hogy már teljesen meztelen vagyok. Nem emlékszem, mikor kerültek le rólam a ruhák. Mikor vetkőztetett le.

Ahogy fölém hajol, eltakarja előlem a szikrázó égitesteket. A szeme aggodalommal teli.

- Mel, biztos, hogy…?

- Biztos – válaszolom ellentmondást nem tűrve. – Csak rád vágyom, Jared – suttogom a fülébe, majd a fogaim közé csippentem a fülcimpáját.

Újra megcsókol, és közben érzem, hogy elhelyezkedik a lábaim között. Aztán egyetlen határozott mozdulattal belém hatol.

Egy nagyon apró fájdalom pattan az ölemben, de egy pillanattal később mindent felemészt a kéj.

Jared lassan, de erősen mozdul bennem. A kezei az enyémeket keresik, és mikor megtalálja, mindkettőt a fejem fölé szorítja, és összefűzi az ujjainkat. A szájával újra és újra bejárja az ajkaim és a vállaim közötti útvonalat, folyamatosan lángokba borítva a bőrömet.

Az egész testem ég, ahogy minden levegőt kiszorítva magunk közül egymáshoz simulunk. A nyögéseim keverednek az ő vad, mély morgásával. Mennyei hang, ami a legmélyebb, legrejtettebb pontomig végigbizserget.

A külső forrósághoz egy belső, egyre növekvő tűz társul. Ismét felnézek a csillagfénnyel teleszórt, fekete égre, majd pár pillanattal később érzem, hogy a kéj örvénye magával ragad, és én az Univerzum részévé válok.

Aztán Jared megmerevedik, és egy, az eddigieknél hangosabb morgás kíséretében csatlakozik hozzám a végtelenbe.


- Úgy gondolta, talán jobb szeretnénk kettesben lenni – magyarázza tovább Jamie költözködésének okát.

- Értem – suttogom vissza neki.

Ahogy tüzetesebben megfigyelem az arcát, észreveszem, hogy a bal oldalán a zúzódás sötétebb, mint hajnalban. Bűntudat önt el, amiért olyan kegyetlenül bántam vele, ahelyett, hogy végighallgattam volna. Lassan, óvatosan kinyúlok felé, és finoman, a bőrét alig érintve megsimítom a kékes-lilás foltokat. Elmosolyodik, és az arcával közelebb bújik a tenyeremhez.

Mikor végül elhúzom a kezem a lángoló érintkezésünkből, mélyen a szemébe nézek. – Jared, el… elmeséled, hogy mi történt veled, amíg távol voltam? – kérem tőle halkan. Ő már hallhatta az én történetemet, én is szeretném ismerni az övét. Hogy mit érzett, mikor nem tértem vissza, és mikor újra megjelentem. Mikor rájött, hogy még létezem. Mindent.

Látom rajta, hogy eltűnődik. Talán azon, hogy hol kezdje a mesét.

Mélyet sóhajt, aztán belevág.

- Mikor Chicagóban elkaptak, az egész világ darabjaira tört bennem. – A hangja fájdalmasan cseng, még ilyen sok idő távlatából és a boldog befejezés tudatában is kihallani, hogy mennyire megviselte a veszteség.

Tökéletesen emlékszem az utolsó együtt töltött éjszakánkra.


- Se a menny, se a pokol nem választhat el tőled, Melanie – ígéri nekem, majd a szavait forró csókkal pecsételi meg.

A vörös napkorong közben lebukik a horizont mögé, sötétségben hagyva a szinte élettelen tájat. A testem izzik, ahogy Jared végigsimít a karomon, a nyakamon, az arcomon, mindenemen. Mintha a Nap az én belsőmben égne tovább. Az ajkai szinte felfalják a bőrömet, a húsomat, és nem hagy mást maga után, mint egy ziháló, parázsló valamit, ami egykor én voltam.

Mégis, érezni a mozdulatainkon, a csókjainkon, hogy ez most más. Mindketten félünk a jövőtől, attól, hogy el kell válnunk egymástól. Szorosan tartjuk a másikat, miközben hosszan simul egymáshoz, egymásba a testünk. Jared újra és újra végigjárja a kezével minden porcikámat, mintha az emlékezetébe akarná vésni az összes vonalat, ívet. És én is ezt teszem. Miután mindketten elérjük a beteljesülést, még sokáig pihenünk egymás karjaiban.


Látom Jared elsötétülő szemein, hogy valószínűleg ő is erre az utolsó éjszakára emlékezik.

Egy perc hallgatás után folytatja. – Ha nem kellett volna Jamie-re vigyáznom, gondolkodás nélkül utánad megyek, és valahogy… akárhogy, de kihozlak onnan. – A hangja dühös, remegő élén hallani, hogy komolyan gondolja. Megtette volna. – Mikor megmutattam Jamie-nek az üzenetedet és felfogta, hogy nem jössz vissza többé… – Elhallgat, mintha nem tudná, hogyan is fejezze ki mérhetetlen gyászukat. De nincs szükség szavakra; pontosan ismerem az érzést. Mikor Jeb azt mondta nekünk, hogy a számomra legfontosabbak nem értek ide soha, megtapasztaltam a legmélyebb fájdalmat, ami csak létezik. – Akkor sírt először előttem.

Ahogy hallgatom, alattomos könnyek szöknek a szemembe és hangtalanul végigfolynak az arcomon. Jared kinyúl, és letörli a nedvességet a bőrömről; ahol az ujjai hozzám érnek, ismét tüzes minták égnek belém. Mint mindig.

- De megmondtam, hogy semmi sem választhat el minket – suttogja a fülembe, miután az ölelésébe von. Sejtem, hogy az érzelmei túlcsordultak és szüksége van a testi kontaktusra, hogy elhiggye, tényleg itt vagyok. Én vagyok.

- Se a menny, se a pokol – lehelem vissza, és kezemet a tarkójára csúsztatom. Az ujjaimmal kitapintom az új, vékony kis sebhelyet, amit a megszállók gyógyszereivel készítettek. Doki tökéletes munkát végzett.

Jared észreveszi az érintésem, és eltol magától. Megfordít, majd elsöpri a hajam a nyakamról. Már egész szépen kezd visszanőni, de még nem a régi. Végighúzza a kezét a halványrózsaszín vonalon, aztán megcsókolja.

Bármennyire is jól esik az érintése, még nem hagyhatom, hogy a tűzbe rántson. Hallani akarom az egészet.

Visszafordulok felé. – Folytasd, kérlek! – nézek rá elszántan, és tudja, nem engedek addig, míg mindent el nem mond.

- Mikor eléggé megnyugodtunk, felkutattuk Sharont és Maggie-t. A megtalálásuk egyszerűbb volt, mint a meggyőzésük – mosolyodik el az emléken.

- Jamie mesélte a kardot – nevetek fel én is. Mindkettőnknek jót tesz ez a pillanatnyi jókedv. Úgy tűnik, lassacskán visszatér a régi Jared, aki sose komoly, szinte mindig mosolyog, hogy azok a ráncok a szeme sarkában még mélyebbé váljanak. Örülök, hogy nem veszett el teljesen.

- Miután nem akartak többé levágni, megmutattam neki a régi fényképalbumot, és közösen nagyon gyorsan rájöttünk a megfejtésre. Maggie ugyanúgy gondolkodik, mint Jeb.

- Mondtam, hogy mind bolondok – szakítom meg a történetét.

Jared még egy szikrázó mosolyt küld felém, majd a vonásai elkomorulnak. – A barlangban újra ránk zuhant a gyász. A hónapok észrevétlenül elszálltak, de a fájdalom és a bűntudat nem csendesült. Végig magamat hibáztattam… Ha veled mentem volna, ha együtt csináljuk… – A hangja megtörik, ahogy a régi kín és önvád felelevenedik. A kezeire simítom a sajátjaimat, hogy érezze, itt vagyok vele. – Jobban kellett volna vigyáznom rád.

- Egyikünk sem tudhatta – nyugtatom meg halkan, de szinte nem is figyel rá.

- Úgy tűnt, soha, semmi nem lesz már szép. Az összes öröm meghalt. – Képtelen tovább folytatni. Türelmesen kivárom, amíg összeszedi magát, és újra beszélni kezd. – Amikor Vanda megjelent itt, a te testedben, rögtön tudtam, hogy nem te vagy az.

- Ahogy Ian tudta, hogy Vanda már nincs bent – jegyzem meg.

- Pontosan. – Egy pillanattal később rájön, hogy elárulta magát. – Úgyis tudtad – vonja meg a vállát, aztán folytatja. – Hihetetlenül kettős érzés volt; a tested visszatért, de úgy hittem, te nem. Legszívesebben kitéptem volna belőled az agyadhoz forrasztott parazitát. Mégsem hagyhattam, hogy megöljék – hogy megöljenek. Meg kellett védjelek, bármi áron, pedig tudtam, az nem te vagy. Gyűlöltem Vandát, aki elrabolta a testedet, és megölte a tudatodat. Mégsem tudtam megtenni. Az olyan lett volna, mintha téged ölnélek meg. Lehetetlen.

Egy hosszú pillanatig az arcomat fürkészi, majd a tenyerével megsimítja a régi, már százszor elfelejtett és megbocsátott pofon helyét. – Nem tudtam, hogy… – próbál magyarázkodni, de leintem. A fizikai fájdalom semmit sem jelentett.

Elgondolkozva bólint, aztán tovább mesél.

- A legrosszabb az volt, hogy az agyam felfogta, hogy nem téged látlak a mozdulatok mögött, nem te rettegsz tőlem, de a szívem nem fogadta el. Bármilyen apró remény megfogant bennem egy-egy szörnyen ismerős megnyilvánulásotokra, csírájában igyekeztem elfojtani. Egyszer éppen elég volt elveszíteni mindent. És Jamie-t is meg akartam óvni a hazug reményektől. Nem tudom, honnan gondoltam, hogy itt bármi titokban maradhat. Ezen kívül egyáltalán nem bízhattam Vandában; az idegenek mindent akartak, mindenáron.

Emlékszem, hogy nagyon sokáig én sem bíztam benne.

- Hosszú ideig hittem benne, hogy Vanda csak egy eltökélt Hajtó, aki megszerezte az emlékeidet és kifundált egy ravasz tervet. Ha az érzelmeim nem vakítanak el annyira, rögtön rájövök, hogy semmi értelme a paranoiámnak. – Elmosolyodik, ahogy visszaemlékszik a hajnalban mondott szavaimra. – A paranoia nem mindig jön jól. – Vesz egy mély levegőt. – Közben szép lassan felőrlődtek az idegeim. Azt hiszem, ha még egy napig ott gubbasztok a raktárban, valami meggondolatlanságot csináltam volna. De Jeb mindig is nagyon ügyesen tudta manipulálni az embereket. Nem sejtettem, hogy mire készül; arra gondoltam, ő is belátja, hogy könnyebb lesz mindenkinek – főleg nekem – a testedbe bújtatott idegen nélkül. A beszerzés közben gyakran eszembe jutott, hogy vajon él-e még Vanda, vagy már végzett vele valaki.

Rémlik, hogy mi is ezen töprengtünk, mikor Jared elment. Hogy meddig húzzuk nélküle, melyik lesz az utolsó perc.

- Igyekeztem előre felkészülni, hogy már nem fogom a barlangban találni, mikor visszatérünk. Nem fog tovább kínozni a látványa. – Tart egy lélegzetvételnyi szünetet, és közben végig az arcomat figyeli.

Az egyik kezével kinyúl és letöröl egy könnycseppet. Észre se vettem, mikor kezdtek újra hullani. Aztán folytatja.

- Meglepődött és csalódott is voltam, mikor megláttam Vandát a konyhában, ahogy a többiek őt hallgatják. A legjobban az zavart, hogy úgy tűnt, Jamie-t is teljesen behálózta. Ettől féltem a leginkább. Azt gondoltam, csak ki akar használni egy manipulálható, hiszékeny gyereket. Mikor Jebbel együtt elmondták a hihetetlen teóriájukat, hogy te még mindig ott lehetsz valahol bent, eléggé… kiborultam. A jelek, amikről beszéltek, olyan egyértelműek voltak. Túl egyértelműek. És túl reménytelik. Mindennél jobban vágytam rá, hogy ez igaz lehessen, de nem akartam elhinni. Csak hazugság lehet az egész, átverés, amivel el akarja nyerni a bizalmunkat. Ezzel győzködtem magam. Éreztem, hogy ez megint fel fog emészteni, ha nem járok egyszer és mindenkorra a végére. Az a csók… – Bűntudat csillog a szemében.

A csókjai, melyeket úgy adott, hogy Vanda még bennem volt, engem is megviseltek. Hiába nekem szánta őket. De nem akarom újra felemlegetni; szívem szerint minél gyorsabban elfelejteném őket. Felé hajolok, de ő megrázza a fejét, és folytatja.

- Azt hittem, hogy talán a te emlékeid visszhangja miatt kutatott fel minket Vanda félelmet nem ismerve. Ha azt hiszi, megkaphatja, amire annyira vágyik, majd megmutatja az igazi arcát. Elmondja az igazi indítékait. Erre… ott voltál te. – Vesz egy mély levegőt, mielőtt újra beszélni kezd. – Ennél több bizonyítékot nem is kívánhattam volna, de még mindig nem mertem hinni benne. A fájdalom még nagyon élénk volt. Közben az sem tetszett, hogy Ian ennyire érdeklődik Vanda iránt. Főleg, hogy az a te tested és te is ott vagy. Nagyon nem tetszett – vigyorodik el. – Ráadásul Vanda, ha tudatlanul is, de bíztatta őt a viselkedésével. Vagy legalábbis nem utasította el.

Elcsodálkozok Jared éleslátásán. Persze, így utólag már könnyű.

- Elhiheted, hogy Vanda nem tudatosan bátorította. Sokáig még az se tűnt fel neki, hogy Ian vonzódik hozzá – mosolyodok el én is.

- Aztán szép lassan kezdtem elfogadni, hogy még élsz, és talán van rá mód, hogy valahogy visszahozzunk. – Az arca elkomorul, ahogy visszaemlékszik arra a véres napra. – Nagyot hibáztam akkor. Tudom, hogy ez nem mentség, de vissza akartalak kapni. Bármi áron. Csakhogy rossz irányból próbálkoztam.

Megremegek, mikor visszagondolok rá, milyen rossz volt abban a végtelen semmiben. Nem mintha emlékeznék; csak akkor jöttem rá, hogy kis híján végleg elvesztem, mikor Vanda újra öntudatra hívott. Aztán megrázom a fejem, hogy kiűzzem belőle a kellemetlen érzést.

- Azt hiszem, akkor voltam hajlandó először elismerni, hogy Vanda nem akar nekünk rosszat, mikor te eltűntél, de ő bármire képes volt, hogy megtaláljon – folytatja. – Megtehette volna, hogy a kisujját se mozdítja, vagy nem is szól róla és sosem tudjuk meg, hogy már egyedül van a testedben. De látszott Vandán, hogy vissza akar kapni téged. Szeret annyira, hogy ezért feláldozza a saját érdekét.

A könnyek újragyűlnek a szememben, és megállíthatatlanul folynak végig az arcomon. Jared felemeli a kezét, hogy letörölje őket, de meggondolja magát. Tudja, hogy a régiek helyére újak jönnek majd.

- Az a nap mindent megváltoztatott. Utána már mertem bízni benne. Mikor Vanda felvetette, hogy az ő gyógyszereik segíthetnek Jamie-n, rögtön nekikezdtem a tervezésnek. Nem akartam végignézni, ahogy meghal a karjainkban, miközben lenne még egy lehetőség, csak mi bizalmatlanok és önfejűek vagyunk, hogy éljünk vele. Mikor Vanda tényleg megcsinálta, és visszatért, meggyőzött, hogy hihetek neki. Azt gondoltam, minden könnyebbé fog válni, de csak nehezebb lett. Tudtam, hogy Vandával égi segítség pottyant az ölünkbe, de én téged akartalak. Hiába próbáltam meggyőzni magam, hogy így a legjobb, nekem nem az volt. Igyekeztem beletörődni a megváltoztathatatlanba, de nem ment. Szerencsénkre Vanda se törődött bele.

Ismét mélyen egymás szemébe nézünk, és egyikünk sem bírja tovább. Gyors, kapkodó csókot váltunk. Hamar elhúzódok – most már szeretném hallani a történet végét is. Jared érti a kívánságom, és folytatja.

- Eszemben se volt megakadályozni Vandát, de feltűnt, hogy valami nem stimmel. Csak egy lelket lehet olyan egyszerűen átverni, hogy Vandának is sikerüljön – nevet fel. – Olyan sok titkosnak szánt pillantást váltottak Dokival, hogy azon csodálkozok, más nem vette észre. Végig figyeltem, hogy rájöjjek, mire készül. Mikor meghallottam… – Elhallgat egy percre. Látszik, hogy keresi a megfelelő szavakat.

Azon tűnődök, vajon mennyire szerette meg Vandát mostanra. Furcsán erősen mar belém a féltékenység. Nem tudom kivárni, míg összerendezi a mondanivalóját. – Jared, te hogy… – Elakadok. – Mit érzel Vanda iránt?

Emlékszem, miket mondott neki a végsőnek hitt percekben. Mennyire gondolta komolyan? Csak meg akarta adni neki az utolsó kérését, vagy egyáltalán nem kellett hazudnia? Megcsókolta. Egyértelműen őt, és nem engem.

Jared nem lepődik meg a kérdésemen; úgy tűnik, számított valami hasonlóra.

- Szeretem Vandát – feleli egyszerűen. – Mi mást tehetnék. Visszaadta nekem az életem értelmét. Többször is. A saját életét kockáztatva elhozott ide, a barlangba, nem hagyta, hogy megszűnj létezni, és most visszaadta neked a tested. Nagyon sokkal tartozom neki.

A válasza csak félig-meddig elégít ki; ezt látnia kell az arcomon, mert sietve tovább beszél. – Viszont te vagy az egyetlen, akiért a szívem ég.

Tudom, hogy igazat mond, és nem kételkedem többé.

- Csodák vesznek minket körül, Mel. Visszakaptalak, miután végleg elvesztettelek. Soha többé nem hagyom, hogy így elbújj – mosolyodik el, majd elfekszik a matracon, és a mellkasára húz.

Bármennyire próbálkozok, nem tudok teljesen ellazulni. Annyi elintéznivalóm van még. Nem tűnik helyesnek, hogy amíg Vanda a tartályban vár, én élvezem az életet.

- Ne siettesd, Mel – súgja a fülembe. – Mindent a maga idejében.

- Tudom – sóhajtok fel. – De úgy hiányzik.

- Gondolod, hogy Jodi fel fog ébredni? – kérdi.

Megértem, hogy már a következő portyánkat próbálja megtervezni. – Nem tudom. A Gyógyító ennyi idő alatt már magához tért – válaszolom csüggedten. – Jodi eddig semmi reakciót nem mutat.

Jared szó nélkül bólint, majd egy újabb kérdést vet fel. – Hová menjünk új testért? Minél messzebbről kellene hozni, hogy még csak ne is gyanakodjanak, hogy az eltűnések összefügghetnek.

- Az jó lesz. Elautózhatunk az államok másik végébe. – Csak győzzem kivárni, teszem hozzá magamban.

- Hosszú addig az út, úgyhogy ki kell előtte aludnunk magunkat. – Bár nem látom, hallom, hogy mosolyog.

Oldalra fordít, és szorosan a hátamhoz bújik. Ahogy régen. Rövid idő múlva a lélegzete egyenletessé válik. Nem húzódok el az öleléséből. Nincs rá szükség, hogy lássam – biztos vagyok benne, hogy a mosoly ott ül az arcán.

Lecsukom a szemem, és várom, hogy a megnyugvást hozó álom engem is elragadjon.

Tudom, hogy minden rendben lesz. Amíg itt van velem.









_@/"

2011. február 9., szerda

the host - Bonus Chapter -- Burok - Bónusz fejezet; fordítás Stephenie tollából



Sziasztok!

Egy újabb kis meglepetést hozok, amit főleg azok fognak élvezni, akik olvasták a Burkot (akik nem tették még meg, sürgősen orvosolják az elmaradást, mert isteni az a regény).

Ez a Bonus Chapter az angol új kiadásban szerepel, és magyar fordításban még nem láttam - ezzel próbálkoztam én meg. A fejezet az 58-as és az 59-es fejezet közötti részt meséli el, mikor Melanie felébred. A leírás szerint eredetileg a filmes verzióhoz készült, de végül bekerült az újranyomásba is.

Úgy tessék olvasni, hogy csak fordítás, tehát nem én írtam, ráadásul műfordítónak sem vagyok elég képzett... megpróbáltam kihozni belőle a saját maximumomat. :)


Holnap még egy Burok novellát teszek fel, az már a saját tollamból... a boldog, várva várt újra találkozásról. Kíváncsi vagyok, hogy fog nektek tetszeni? :)


Jó olvasást a fordításhoz! Várom a véleményeket! :)






Burok – Bonusz fejezet



Egyedül




Teljesen egyedül vagyok.

Sötét van. Nem tudok visszaemlékezni, hol vagyok… vagy miért vagyok itt. Rossz, hogy egyedül vagyok. Hol van Vanda? Nem tudok körülnézni, hogy megkeressem. Nem emlékszem, hogyan hívjam. Csend van. Nem érzem őt. Nem érzem a testünket.

A pánik kezd állandósulni, miközben a hangját várom. Hogy a nevemet mondja. Hogy elmondja, hol vagyunk. Hogy kinyissa a szemem, és láthassunk. Hallanom kell a hangját – az én hangomat, a puhább hangszínemen, a szelídebb hajlításaimat.

Várok, de nincs semmi. Csak én és a sötétség.

A pánik rosszabbodik, ahogy megpróbálok emlékezni. Megint kirekesztett engem? Egyszer már megtörtént, tudom, de nem emlékszek rá. Nem hiszem, hogy az olyan, mint ez, a pánik a sötétben. Akkor csak a semmi volt.

Nem hiszem, hogy Vanda megtenné. Mert szeretjük egymást. Emlékszem, hogy ezt mondtuk. Épp mielőtt… valami előtt. Megpróbálom előkotorni az emléket.

Azt mondtuk, szeretjük egymást. Azt mondtuk…

Viszlát.

Az emlék tisztán és élesen jön vissza, és ezzel egy időben én is ezt teszem. Érzem magam alatt az ágyat, érzem az izzadtságot a bőrömön, mely libabőrt ébreszt a hűvösebb éjszakai levegőben. Látok egy fényt átpiroslani a szemhéjamon. Hallom magam lélegezni. Hallom a hangokat erősödni, mintha valaki felcsavarná a hangerő gombot.

Az emlék erősebb az érzékeimnél. Az emlék óriási gyötrelemmel jár.

Nem állíthattam meg. Meghalt miattam, és nem volt semmi, amit tehettem volna. Most már túl késő, hogy mozgathatom az ujjaim izmait, hogy ökölbe szoríthatom a kezem. Túl késő. Vanda elment. Megmentett engem, és én nem mentettem meg őt.

Nem hallom a közeli hangokat erősödni. Nem foglalkozok ebben a pillanatban a kézzel sem, ami az öklömet simogatja. Hallom Vanda hangját az emlékezetemben, ahogy felidézem az utolsó gondolatait. Csak egy visszhang már a fejemben, épp úgy, ahogy bárki hangjára emlékezhetek. Ő nincs itt.

Annyira félek – mondta.

Visszaemlékezve újra érzem a félelmét.

Hagytam elveszni. Én tettem.

Emlékszem az érveire. Emlékszem, hogyan hozta meg a döntést, hogy meghal, hogy engem élni hagyjon: ő nem létezhet valaki árán, akit szeret.

És most az én dolgom ezt tenni – élni az ő élete árán? Hogy lehet ez a boldog befejezés? Velem, a szörnyeteggel, aki hagytam a barátomat, a legeslegjobb barátomat, meghalni értem?

- Mel? Mel, szeretlek. Mel, gyere vissza! Mel, Mel, Mel.

Ez Jared hangja, próbál visszahívni, ahogy Vanda hívta vissza a Gyógyító testét, ahogy Kyle-nak tanította, hogy hívja Jodit.

Válaszolhatok neki. Beszélhetek már. Érzem a nyelvem a számban, készen arra, hogy mozogjon, bármilyen formában kérem is tőle. Érzem a levegőt a tüdőmben, készen arra, hogy kilökje a szavakat. Ha ezt akarom.

- Mel, szeretlek, szeretlek.

Ez Vanda ajándéka nekem, amiért az ezüst vérével fizetett. Jared és én, újra együtt lehetünk, mintha ő sose létezett volna. Mintha sose mentett volna meg minket.

Ha elfogadom az ajándékát, hasznot húzok a halálából. Megölöm újra. Veszem az áldozatát, és gyilkos leszek.

- Mel, kérlek? Nyisd ki a szemed!

Érzem a kezét az arcomon, ahogy bölcsőben ringatja azt. Érzem az ajkait a homlokomon égni, de nem akarom. Nem, ezen az áron.

Vagy mégis?

Ha eléggé meg akartam volna menteni Vandát, találhattam volna módot rá? Ahogy ő is megtalálta a módját, hogy megmentse a hitvány Hajtót. Mert eléggé meg akarta tenni. Talán én nem – nem akartam valóban megmenteni a legigazabb barátot, akim valaha volt –, és ezért nem találtam rá utat.

Talán a gyilkosság pontosan a helyes szó erre.

Vanda sírt, ahogy búcsút mondott. A szememet még mindig nyirkosnak és duzzadtnak érzem. Új könnyek követik a régiek útját és csúsznak le a halántékomon.

- Mel? Doki, gyere ide! Azt hiszem, fájdalmai vannak!

Doki még a kórházban van. Hallom halkan közeledni felém.

És a szemeim megint nedvesek. Várok. Mennyi idő telhetett el? Néhány óra vagy csak pár perc? Nem késtem még el?

A szemeim pislogva kinyílnak; Jared arca közel van, a szeme tele aggodalommal, az ajkai beszédre nyílva. Látja, hogy tisztában vagyok a jelenlétével, és bármit is akar mondani, elveszik.

Erősen ellököm a mellkasánál, mire ő – felkészületlenül erre – hátratántorodik. Felülök oda, ahol eddig ő volt, a pillantásom a szobát fürkészi, keresve bármi jelet – egy villanásnyi ezüstöt, a mozgás egy felragyogását. Itt haldoklik valahol mellettem éppen most? Van bármi esély, hogy még időben vagyok?

- Mel? – kérdezi Jared újra, megragadva a jobb csuklóm és kutatva a balt.

- Hol van? – sziszegem, próbálva kiszabadulni, miközben lecsúszok az ágy másik oldalán. Nem érzek szédülést vagy ingadozást a lábamon. Talán egyáltalán nem voltam távol olyan sokáig.

Ő sokkolva bámul rám; a karja átnyúl az ágyon, még mindig a csuklómat tartja. Csak egy fél másodpercre találkozik a pillantásunk, aztán eszelősen újra körbenézek Doki barlangjában, hálásan, hogy a fényes halogén lámpa még mindig ég.

Nem látom a ragyogó ezüstöt, amit kívántam. Nincs itt. De aztán a szemem észrevesz valami fémeset. Egy fakóbb ezüstöt, mint amit akarok. Egy rideg, lapos, kemény fém pengét.

Felismerem Jared nagy vadászkését; az ágy fejénél hever, kis távolságra tőlem. Ez az a kés, amivel Vanda megvágta a karunkat, hogy megmentse Jamie-t. Ez az a kés, amit Jared egyedül magával visz, mikor elhagyja a barlangot. Ez az a kés, aminek semmi keresnivalója Doki kórházában.

A megcsonkított lelkek az emlékezetemben, Vanda emlékezetében, kitöltik a fejemet, és olyan erősen zihálok a sokktól, ahogy ő tette. Talán erősebben. Ami azokkal az idegen lelkekkel történt, nem volt teljesen meglepő, kivéve, ha olyan ártatlan vagy, mint Vanda volt. Ez nem mentség rá. Érzéketlenebb és kegyetlenebb, mint bármi, amiről valaha álmodtam.

Jared megőrült? Soha nem hitt nekünk? Még mindig azt hiszi, Vanda kém volt? Most is, hogy meghalt értünk? Érte? Játszott vele a végéig?

Vagy azt gondolta, megkíméli a fájdalomtól? Vonaglott a kíntól? Gyötrődött a fájdalomtól, amíg aludtam? Egy elcsukló sírás tör fel a torkomon, az ajkaimon át.

Jared megkerüli az ágy fejét, végig tartva a csuklóm, és megpróbál a karjaiba vonni.

- Mel, baby, minden rendben. Visszajöttél.

Nála van a jobb kezem, így ahelyett, hogy behúznék vele, elindítok egy elrontott fonákot a balommal, eltalálva az arccsontját. Az ütés ereje beleszúr a kezem csontjaiba.

Döbbenten beszívja a levegőt, és hátraugrik, eldobva a csuklómat. Kiszabadulva folytatom az első ütést egy jó, erős felütéssel, ami lepattan az állkapcsa oldaláról, ahogy elhajol.

Réges-rég azt mondtam Vandának, nem hiszem, hogy bármiért is képes lennék megütni Jaredet. Most minden, amit akarok, még erősebben ütni őt.

Nincs belső tiltakozás a dühömre, ahogy azt szinte várnám; nincs öröklött rossz érzés, és ez csak még dühösebbé tesz.

- Hogy voltál képes? – visítom neki, újra lecsapva. Elvétem ez alkalommal, mert már figyel. – Mi a baj veled? Hogy voltál képes megölni őt?

Emlékszem a lelkekre, amiket láttam, a Hajtóéra és a Gyógyítóéra, és csak Vanda szemszögéből vagyok képes látni őket. Gyönyörű, törékeny, puha ezüst szalagok. Vanda olyan gyönyörű lehetett, mint azok. És ezután eszembe jutnak a megcsonkított ezüst testek.

Valaki – Doki – megpróbálja megragadni a karom, ahogy az öklömmel vezetve Jared felé lendülök. Visszavetem a könyökömet. Érzem a becsapódást, és hallom a zihálást, ahogy találkozok vele. A keze elenged.

- Megöltétek őt! – kiáltok mindkettejükre. És aztán őt visszhangzom. – Szörnyetegek vagytok! Szörnyetegek!

- Mel! – kiáltja vissza Jared. – Figyelj!

Előrelendülök felé, és ő eltartott kezekkel gyorsan kitér az utamból, mintha próbálna megfékezni. Egy pillanatra megfontolom, hogy visszahúzódok a késért, és egy részem ráébred, hogy irányíthatatlan vagyok. De nem akarok ésszerű lenni. Nem Vanda halálával – értem halt meg –, míg én lélegzek.

- Mel, kérlek, csak…

- Hogy tehetted ezt? Hogy?

Újabb csapás és hibázás. Jared gyors.

Váratlanul egy óriási árnyék emelkedik fel mellettem. A szemem sarkából látom, hogy az ágy az árnyékos beugróban foglalt. Jodi üres arca, csukott szeme, körbevéve sötét fürtjeivel a támadásom hatáskörébe kerül. És Kyle – az egyik karja még mindig Napfény tartályát tartja – Jodi és közém lép. Védi a szeretett lány testét és a hibernált lelket, aki olyan váratlanul lett rokonszenves neki. Nem tesz további mozdulatot felém, ahogy várnám.

Még emlékszem az érzésre, mikor a nagy kezei lenyomták az arcom a víz alá.

Éppen Kyle az, aki képes tanulni. Hogy lehet Jared hülyébb, makacsabb, kegyetlenebb, mint Kyle?

Automatikusan hátrébb csúszok egy lépést Kyle-tól, és Jared kihasználja a zavarodottságomat. Újra elkapja a kezem, és a hátam mögé húzza a karom. Elmondhatom, hogy óvatos, hogy nem akar bántani. Ez nem olyan, mint az első éjszaka, amikor találkoztunk és mindketten azt hittük, hogy a másik egy idegen. Amikor készek voltunk megölni a másikat. De a szorítása visszaidézi ezt az első éjszakát. És én tényleg nem akarom tovább bántani őt, de olyan mérges vagyok, hogy nem tudom, hogyan segíthetnék ezen.

Nem tudok az az ember lenni, aki elfogadja Vanda halálát annak áraként, amit akar. Nem lehetek az.

- Melanie! – csattan fel Kyle azon a mély hangján. Bosszúsnak hangzik. Olyan meglepett vagyok, hogy hallom őt a nevemet mondani, hogy nem szakítom félbe. – Nyugodj meg! – parancsolja. – Vanda jól van. Ott van.

Rámeredek. Érzem, hogy a szám elnyílik.

Doki asztala felé int, amin három kriotartály áll, mindegyik tetején tompa piros fény ragyog. Kettő egyformán középen foglal helyet, ahogy emlékszem, és egy másik áll kissé elkülönítve a távoli bal sarokban. Mereven nézem a három tartályt, majd azt, ami Kyle karjában van. Négy. A két Gyógyító, Napfény és még egy.

Vanda.

Könnyekben török ki.

Az idegen, aki a nővéremmé vált, él. Itt van, és most, hogy irányítom a kezeimet, biztosra vehetem, hogy sosem tűnik el. Biztosra vehetem, hogy túl fog élni mindnyájunkat.

Jared eldobja a kezemet és mozdul, hogy megöleljen, de lerázom, és elbotorkálok tőle, el Doki mellett, Vanda felé igyekezve. Óvatosan a karomba emelem a tartályát, és szorosan tartom. Ő nem tudja, hogy itt vagyok, de egy nap – hamarosan – el fogom mesélni neki ezt a pillanatot. El fogom mondani neki, hogy nem akartam vissza a testemet, amíg tudtam, hogy arra tudom használni, hogy megvédjem őt.

- Mel – mondja Jared mögöttem. Jobban tétovázik most; az ujjait csak könnyedén nyomja a karomra.

Nem fordulok meg.

- Adj nekem egy percet – mondom felhősen.

Csendesen várakozik. Az ujjai maradnak; erőtlenek a bőrömön.

Veszek pár mély lélegzetet, és próbálok megbirkózni ezzel az új ténnyel. Vanda biztonságban van, és vissza fogom hozni. Én újra én vagyok, ahogy mindig akartam. Jared itt van velem. A családunk, Vandának köszönhetően, sértetlen. Mindenem megvan. Nincs más a fejemben, csak én.

Úgyhogy természetesen szörnyen egyedül érzem magam. Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha abbahagyni a sírást. Bárcsak hallhatnám Vandát, ahogy azt mondja nekem, minden rendben. Megígértem neki, hogy boldog leszek, de nem érzek boldogságot. Csak magányt.

- Hiányzol – suttogom a meleg fémnek a karomban.

Csend van egy percig Doki barlangjában. Érzem őket bizonytalanul habozni a hátam mögött.

- Mi történt? – kérdezem, miközben még mindig nem fordulok meg.

- Időben ideértem – válaszolja Jared.

Ezt nem egészen értem. – Doki? – mondom; a hangom erőltetetten cseng.

- A szavamat adtam… um, Melanie. Sajnálom, én nem igazán… ismerlek.

Szembefordulok vele, ahogy beszél. Szégyenkezik egy kicsit, és képtelen teljesen a szemembe nézni.

- Nem tudom, milyen jól ismersz engem – folytatja. – Mennyire voltál része a kapcsolatnak, amim volt Vandával. – Megköszörüli a torkát. – De tudta, hogy mennyit jelent ez – az adott szavam – számomra. És remélem, tudom, mennyit jelentett számára, hogy betartom az ígéretem. Itt akart meghalni.

Most egyenesen a szemembe néz.

- Tévedett – mondom a fogaim között szűrve.

Doki egy pillanatra engem fixíroz, azután sóhajt, és vállat von.

- Azt hiszem, megkönnyebbültem, hogy Jared megállított. Remélem, megbocsát majd nekem.

A nevetésem kicsit megkopott. – Jó abban, hogy megbocsásson embereknek.

Jaredre nézek. – Követted?

Bólint. – Tudtam, hogy valami készül itt.

Tétovázva rám néz, és próbálja eldönteni, hogy megengedett-e neki, hogy még mindig engem tartson.

Nem teljesen vagyok kész erre. A késre nézek, és utána vissza rá.

- Doki nem akarta úgy csinálni a dolgokat, ahogy én – magyarázza Jared, és Doki ingerülten megdörgöli a kezét a torkán.

Felhúzom az egyik szemöldököm, annak ellenére, hogy le vagyok nyűgözve.

Jared meglepettnek tűnik, hogy én meglepett vagyok.

- Én is szeretem őt – mondja. – Nem hagyhattam, hogy bármi történjen vele, amíg te távol vagy. Nem számít, milyen őrült tervet indított be.

És épp úgy, mint abban a pillanatban, amikor Jared beszökött Jamie sötét betegszobájába és elkábította Dokit, Vanda és én tudtuk, hogy megértette, hogy elhiszi. Hogy ő az, akire szükségünk volt. Ő az én Jaredem, és természetesen megmentette Vandát, úgy, ahogy én is tettem volna a helyében. Tudom, hogy mit mondana erre Vanda – arról, hogy milyen kényelmes az erőszak –, és szinte mosolyognom kell.

Jared látja, hogy ez az érzelem megtölti a szemem, ellágyítva az arcomat, és megteszi azt a kis lépést előre, hogy a karját körém fonhassa – mindkettőnk köré, mert még mindig Vandát tartom. Most hagyom neki. Több mint hagyom – beleolvadok, megtörölve könnycsíkos arcomat a vállába.

- Köszönöm – suttogom.

Jared megcsókolja a fejem tetejét.

Csend van. Hallom az ágy nyikorgását. Gondolom, Kyle fekszik le, hogy visszatérjen az alváshoz. Ez lehet az ok, amiért olyan idegesnek hangzott előtte. Felébresztettem. Kit érdekel az egész dráma Dokival, Jareddel és egy új emberrel, akit sose ismert, amikor felébresztették? Nevetni akarok az önzésén. Nem hiszem, hogy meg fogom adni azokat az esélyeket Kyle-nak, amiket Vanda adott. Én nem vagyok annyira elnéző.

Az arcomat még mindig Jared vállának nyomva, hirtelen eltűnődök, mit gondolhat Doki erről az újraegyesülésről. Elképzelem, ahogy áll félszegen, félrenézve. Vagy talán tévedek, és minket bámul, próbálva tisztázni a fejében, ki is vagyok most. Vanda elképzelte, hogy fognak az emberek reagálni rám. Arra számított, hogy magukhoz ölelnek, bizalmasan és ünnepelve körülvesznek. Meglepődnék, ha igaza lenne. Határozottan érzek egy csekély hűvösséget Doki felől, de ez talán csak Jared és a kés miatt van, nem teljesen miattam. Vagy talán minden velem kapcsolatos. Talán Vanda barátai nem fognak szeretni annyira. A legjobb emberek itt, így hívtam őket. Bármelyikük is meg fogja bocsátani nekem, hogy elfoglalom a helyét? Ellopom a testet, amiről azt hitték, az övé?

Jamie meg fog? Azt hiszem. Ő szeret engem. Tudom. De mit fog érezni, amikor meglátja Vandát a kis fém tartályban? Boldog lesz, hogy visszakap, amikor – számára – sose mentem el igazán?

Szükségünk van egy testre. Jamie rendben lesz, ha Vanda személyesen mondja el neki, hogy minden oké.

De Ian.

Egyáltalán nem akarok Ianre gondolni. Ő nem szeret úgy, ahogy Jamie. Nem hiszem, hogy egyáltalán kedvel. Lehet, hogy igazából utál. Vagy fog, amikor felébred és ő nincs itt.

Megígértem Vandának, hogy vigyázni fogok Ianre, de érzem a csontjaimban, hogy nem fogja engedni. Hogyan tudnék bocsánatot kérni bármilyen épkézláb módon, amíg ebben a testben vagyok és Vanda egy dobozban van?

Szükségünk van egy testre, gyorsan.

Van más oka is, hogy nem akarok Ianre gondolni. Emlékszem, hogy megcsókoltam, valószínűleg csak pár perce, és emlékszem, hogy ez helyesnek tűnt. Egy részem már most hiányolja őt. Egy részem azt akarja, hogy itt legyen.

Megremegek Jared karjaiban, ő erre szorosabban tart.

- Minden rendben lesz – ígéri Jared.

Hiszek neki. Belélegzem a bőre illatát, és tudom, ez az, ahol lenni akarok.

Túl kimerült vagyok most, hogy Ianre gondoljak. Túl fáradt vagyok, hogy bármi mást tegyek, mint hogy megpihentetem a fejem Jared karján, és hagyom, hogy tartson.

Ez zavarba ejtő lesz.



*



Kyle nagy hangja, ami túl hangos, még akkor is, amikor suttogni próbál, öntudatra ébreszt. Fekszem. Zavartnak érzem magam, mint az első alkalommal, mikor felébredtem. Mennyi ideig aludtam most?

- Nézz rám, Jodi! Kérlek, édesem? Ki kell nyitnod a szemed! Meg kell tenned értem, Jodi! Kérlek. Szorítsd meg a kezem! Valami.

Kyle hangja megtörik, ahogy felnyílik a szemem. A ponyva még mindig a szellőzőhasadékok előtt van. Kint tartja a fényt, nehogy túl vakító legyen. Reggel van, de a fény citromsárga, nem narancs. Hajnal múlt.

Azt hiszem, nem meglepő, hogy ilyen sokat aludtam; Vanda napok óta fent volt ebben a testben. Elnyűtt volt. De ez szörnyű időzítés egy átaludt naphoz.

Ian fent van már? Keres engem?

Nem engem. Vandát.

Túl gyorsan ülök fel, és a fejem forog, mialatt körbenézek a barlangban Vanda után. Meglátom a tartályt a mellettem lévő ágyon.

- Rendben van – morogja Jared megnyugtató hangon – olyan hangon, amit beteg emberekkel és ijedt gyerekekkel használunk. – Rendben van itt. Nem megy sehová.

Jared az ágynak támaszkodik a másik oldalamon. Mosolyog, a szeme sarkában ráncok. Ott van a tekintetében az óvatosság egy maradéka. Nem biztos benne, hogy olyan jól ismer, ahogy régen. Nem biztos benne, mennyire változtatott meg Vanda.

Egy lila zúzódás húzódik az arccsontján keresztül.

Krákogok, hogy kitisztítsam a torkom alvás után. – Bocsánat. És köszönöm. Újra.

- Szeretlek – válaszolja. Ahogy kimondja a szavakat, több van mögötte, mint megnyugtatás. Ez majdnem egy kihívás.

- Én is szeretlek – mondom neki. Megforgatom a szemeimet. – Szemlátomást.

Elvigyorodik. Ez minden, amire szükségem van. Lehúz az ágyról, rá a mellkasára.

Visszaölelem, de ez csalásnak tűnik. Nem lenne szabad bármit is élveznem. Túl sok dolgot elhalasztottam, amíg aludtam. Ez úgy lebeg felettem, mint egy börtönbüntetés. Valami, amit el kell szenvednem, mielőtt bármi más folytatódhat.

- Mi az? – kérdi Jared, érezve, ahogy megmerevedek, mikor arra gondolok, mit kell megtennem. – Meg akarom érteni, min mész most keresztül. Mondd el nekem!

Olyan komolynak és elszántnak hangzik – határozottnak, mintha terapeuta lenne, mintha erre lenne szükségem.

- Semmi nagyon bonyolult – mondom, és sóhajtok. – Ian.

A karjai megmerevednek egy pillanatra, aztán nyugalmat erőltet magára. Látom a kételkedést az arcán, ami ezelőtt soha nem volt ott.

- Muszáj tudnia. Minél tovább várok, hogy elmondjam neki…

- Még korán van. Talán még nem kelt fel. Keressük meg! – Azonnali akció, Jared szakterülete.

- Egyedül kell beszélnem vele először. Meg kell magyaráznom.

Jared töpreng egy pillanatig.

- Nem tetszik ez nekem – mondja végül. A szavai lassabbak és megfontoltabbak, mint általában. – Mérges lesz. Igazán mérges.

- Tudom.

- Veled megyek.

- Nem. Az csak jobban bántaná. – Biztos vagyok ebben. És abban is biztos vagyok, hogy nincs semmi fizikai, amiért félnem kellene Iantől. Jobban ismerem őt, mint más. – És ne kövess, ahogy Vandát követted! Ez így egyenes. Tőlem kell hallania először.

Jared megfontoltan biccent egyet. Megint ott van a kétség. Nem hiszem, hogy bármit mondhatnék, ami eloszlatja. A szavak nem elegendőek, főleg ezután a hosszú év után, mikor másvalaki szavai hagyták el a számat. Végső soron, Jarednak biztosnak kell lennie, hogy semmi sem változott közöttünk csak, mert Vanda az én testemben lett szerelmes Ianbe. Idő és tettek – ezek képesek meggyőzni őt. És engem.

A kezem közé veszem az arcát, és először erősen megcsókolom a száját, aztán másodszor csak könnyen érintem az ajkaimat a horzsolására.

Mégis, a börtönbüntetés érzése túl erős, hogy habozzak. Be kell ezt fejeznem, mielőtt tényleg hagyhatom, hogy úgy érezzem, velem van. Nem lehetek boldog ezzel a fölém tornyosuló fenyegetéssel. Az örömöm sérül a pont miatt, ahol fáj.

Jared megszorítja a karom, hogy felé forduljak. Elsétálok Doki mellett, aki halkan horkol az utolsó ágyon. Távozom a hosszú déli alagúton, és rögtön megcsap a valótlanság nehéz érzése.

Sosem reméltem, hogy újra ezt fogom tenni – átsétálni ezen a sötétségen. Az utolsó alkalom annyira véglegesnek érződött. Ésszerűen, fel kellett volna ismernem, hogy az egész miattam volt, hogy felébredjek, leszálljak az ágyról és visszasétáljak a barlangba. De ezt lehetetlennek, idegennek és rossznak érzem most.

Az alagút újra hosszú és egy kicsit rémítő, amilyen Vandának volt régen.

Ahogy gyorsan sétálok, az elmém a körül forog, hogy mit fogok mondani Iannek. Még aludni fog? Kopogtassak? Nem emlékszem, hogy Vanda visszatette volna a helyére az ajtót, mikor elment.

Elképzelem őt; a végtagjai szétdobálva a matracon, ahogy mindig alszik, fekete haja vad tincsekben szétáll, sápadt szemhéjai csukva. Egyszerűbb elképzelni csukott szemekkel. Félek látni a ragyogó kék szemeit, mert tudom, hogy fog kinézni a fájdalom azokban a szemekben. A fájdalom, a düh és minden vád, amit teljesen megérdemlek.

Gyorsabban kezdek sétálni, majdnem kocogok. Oda akarok érni, mielőtt felébred. Akarok pár percet, hogy nézzem az arcát, mielőtt kinyitja a szemeit és elkezd utálni. Már egészen szaladok, mikor befordulok a sarkon az útra, ami a világos térre visz. Ez lesz az első alkalmam ebben a szobában és az ezredik is. Ezen töprengek, amikor hirtelen Iannek rohanok.

Ő automatikusan elkapja a karomat, hogy megtartson a hátraeséstől. Lenéz, és mosolyogni kezd.

A kifejezés az arcára fagy. A keze eldobja a karomat, mintha csak áramütés érné.

Bár tudom, teljesen úgy nézek ki, mint Vanda – közvetlen fény nélkül a szemem nem árul el –, egyértelmű, hogy tudja. Tudta abban a pillanatban, hogy megérintett, és a felismerés csak azután ért el az agyáig, hogy mosolyogni kezdett.

Hátrébb lép tőlem, még félig mosolyogva, bár egyáltalán nincs jókedv a kifejezésében. Olyan, mint a szájtáti vigyor egy hullán, amit befejezetlenül hagyott egy érzéketlen temetkezési vállalkozó.

Egymásra bámulunk.

Nem tudom megmondani, milyen hosszan állunk így. A mosolya egyre és egyre fájdalmasabb percről percre, amíg már képtelen vagyok elviselni. Végül beszélni kezdek, kimondva az első szavakat, amik eszembe jutnak.

- Jól van. Egy tartályban van. Szerzünk neki egy testet. Rendben lesz. Rendben. Jól van. – A végére a hangom elhalkul. Alig több mint egy suttogás.

Ahogy beszélek, az arca ellazul. Eléggé. A kemény mosoly feloldódik, a szája sarkai lekonyulnak. Fagyott kék szemei felengednek. De az arca új módon feszül meg. Vonalak húzódnak a szemei szélén. A fekete szemöldökök egyetlen hosszú csíkká rendeződnek.

Nem válaszol. Újra egymásra meredünk, de ez nem a mozdulatlan, jeges dolog, mint azelőtt volt.

A karom sajog, hogy kinyúljak hozzá. Hogy valamilyen fizikai kifejezését adjam a vigasznak. Félig felemelem, és újra visszaejtem. A kezeim felé rándulnak, majd ökölbe szorítom őket.

Ő majdnem hasonlóan mozdul. Felém dől egy kicsit, majd finoman visszahőköl. Háromszor megcsinálja ezt, amíg szembe nézünk egymással.

Várok a vádjaira: Gyötörted miattam. Kicsinyes voltál. Ismerted a gyengepontjait, és kihasználtad őket. Hagytad, hogy feláldozza magát. Ő százszor jobb ember nálad.

Mind igaz. Nem fogok vitatkozni vele. El fogom ismerni a bűnösségem.

Nem mond semmit.

Ez az önuralom az ő kedvéért van, mert tudja, hogy nem helyeselné? Vagy csak udvarias, éppen úgy, mint egy idegennel?

Még mindig nem beszél, és kezdek azon tűnődni, hogy talán egyszerűen csak képtelen rá. Hogy nincsenek szavak a fájdalomra, amit könnyű kiolvasni a szemeiből.

- Oda akarsz… menni hozzá? – ajánlom fel.

Nem válaszol, de a fájdalom a szemeiben megváltozik kicsit. Zavarodott lesz. A keze felemelkedik némileg, aztán leesik.

- Dokival van – morgom. Félig megfordulok, vissza a déli alagút felé.

Teszek egy lépést oldalra, vezetve őt. Követ egy döcögős mozdulattal.

Még mindig lassan, oldalra sétálva, megindulok a sötétségbe. Követ, a lépései biztosabbá válnak. Ahogy a sötétbe érünk, menetirányba fordulok. Tartom a könnyed lépéseimet, hallgatózva, hogy biztos legyek benne, velem van. A lépései erősebbnek hangzanak. Gyorsítani kezd. Pár másodperc után követem.

A sötétben könnyebb. Mintha a szemei csukva lennének. Halkan sétálunk, de ez így kellemesebbnek érződik. Ezelőtt láthatatlan voltam számára, de mindig itt voltam, mellette sétálva. Ugyanazt érzem most; hogy láthatatlan vagyok.

- Nem állíthattam meg – mondom, talán fél mérföld után.

Meglep azzal, hogy – egy rövid habozás után – válaszol nekem.

- Meg akartad tenni?

A hangja rekedt, mintha eddig nem kockáztathatta volna a beszédet, mert nem tudta, mit tenne ez az önuralmával, és én még jobban örülök, hogy nem láthatom őt.

- Igen.

Lassabban sétálunk, nem beszélve egy ideig. Azon tűnődöm, milyen lehet neki hallani a hangomat. Ő úgy hangzik nekem, mint a barátom, de én valami nagyon különbözőnek kell, hogy hangozzak számára.

- Miért? – kérdezi végül.

- Mert ő… a legjobb barátom.

A hangja más, amikor újra megszólal. Nyugodtabb. – Meglepődnék ezen.

Nem mondok semmit, remélve, hogy meg fogja magyarázni. Egy perc múlva megteszi.

- Csodálkoznék, hogy valaki, aki tényleg ismeri, képes nem szereti.

- Igen – válaszolok a kérdésére, amit nem tett fel. – Szeretem őt.

Tétovázik, aztán megkérdezi. – De muszáj volt visszakövetelned a tested?

- Nem, ha ez Vanda elvesztését jelenti.

Emésztgeti egy percig. A cipője talpa hirtelen újra erősebben üti a kőpadlót, és gyorsabban kell mozognom, hogy lépést tudjak tartani vele.

- Nem hagyja el ezt a bolygót – morogja.

Ez a másik terv – egy, ami sose volt több a fejünkben, mint egy koholmány – olyan messze van a gondolataimban, hogy kell egy perc, hogy megértsem.

- Sose volt szándékában – mondom, egyetértve vele.

Nem mond semmit, de a hallgatása kérdés. Újra lassabban sétál.

Próbálom megmagyarázni. – Kikerülte ezt a részt, így egyikőtök sem vitatkozott vele. Itt akart maradni… Azt tervezte, nos, hogy itt temetik el. Walterrel és Wesszel.

A hallgatása nehezebb most. Teljesen megáll.

Sietek a magyarázattal. – De jól van, ahogy mondtam. Doki betette egy tartályba. Szerezni fogunk neki egy testet. Hamar. Első dolgunk lesz.

De meg se hallja. – Hogy gondolhatta, hogy ezt teszi velem? – sziszegi dühösen.

- Nem – mondom lágyan. – Nem ezért volt. Úgy érezte, hogy jobban megbánt téged, ha itt marad. Ebben a testben.

- Ez nevetséges. Hogy akarhatna inkább meghalni, mint elmenni?

- Szeret itt lenni – mondom gyengéden. – Nem akart sehol máshol élni.

Ian nagyon mérges – mérges Vandára, ami bánt engem. A szavai élesek – Sose hittem róla, hogy ekkora lógós.

- Ő nem – csattanok fel, és utána azonnal bűntudatom támad. Nincs jogom dühösnek lenni Ianre. Úgyhogy lassabban beszélek, megfontolva a szavaimat, megpróbálva megértetni vele. – Vanda… Úgy gondolta, belefáradt abba, hogy parazita legyen, de azt hiszem, csak egyszerűen belefáradt. Annyira kimerült, Ian. Jobban, mint ahogy bárkinek is engedte, hogy lássa. Wes elvesztése olyan volt… Sok volt ez neki. Saját magát okolta…

- De semmi nem volt, amit tehetett volna…

- Próbáld ezt neki elmondani! – Rájövök, hogy megint üvöltöttem vele, és veszek egy mély levegőt. – Aztán szembe kellett néznie a Hajtóval. Ez keményebb volt, mint gondolnád. De ezeken felül, szeretni téged, mialatt Jaredet is szereti. Szeretni Jamie-t, és úgy gondolni, rám jobban szüksége van. Szeretni engem. Úgy érezni, hogy mindnyájunkat bánt, már csak azzal is, hogy lélegzik. Nem hiszem, hogy meg tudnád érteni, milyen volt ez neki, mert te ember vagy. Nem tudod elképzelni, ő hogy… hogy… – Nem találom a megfelelő szavakat, és a torkom hirtelen összeszorul.

- Azt hiszem, tudom, mire gondolsz. – A hangja lágyabb most. Az ellentét eltűnik. Ian nem olyan, aki haragot tart.

- Szóval tényleg szüksége volt egy szünetre, de ő teljesen – teljesen melodrámát csinált belőle. És azt gondoltam, nem menthetem meg. – A hangom megtörik. Veszek egy mély levegőt. – Nem tudtam, hogy Jared követ minket.

Amikor kimondom Jared nevét, a lehető legkisebb suttogó hangot hallom a sötétben. Majdnem mint… egy tompa, hebegő lépés. És rájövök, hogy épp úgy, mint Vanda esetében, Jared nem fog az ágyon ülni és malmozni az ujjaival, amíg én egy potenciálisan veszélyes helyzetben sétálgatok. Nem mintha ez egyáltalában veszélyes lenne, de Jared nem ismeri Iant úgy, mint én. És, megvallva az igazat, ha a helyzet fordított lenne, valószínűleg én pontosan ugyanezt tenném. És ha váratlanul mondana valamit arról, hogy követem őt, én is megbotlanék. Megforgatom a szemeimet a sötétben.

Ian nem veszi észre. Felsóhajt. – Jared kapcsolt, de én elhibáztam.

- Jared csak túlságosan óvatos. Mindig. Így vagy úgy, túlzott. – Ez neki szól. Így már tudja, hogy lebukott.

- De igaza volt – mondja.

- Igen. – És kieresztem a megkönnyebbülés egy hatalmas sóhaját, arra gondolva, milyen közel volt. – A paranoia jól jön néha.

Pár percig csendesen sétálunk. Próbálom meghallani Jaredet, de most már óvatos, teljesen hangtalan.

- Gondolod, hogy mérges lesz ránk, amikor felébred? – kérdezi Ian.

Horkantok. – Vanda, mérges? Kérlek.

- Akkor, boldogtalan? – puhatolja még csendesebben.

- Jól lesz – biztosítom őt, mert tudom, nem lesz képes rá, hogy megállja, hogy boldog legyen, amikor tudja, mit akarunk mindannyian. Ez éppen az az út, ami kell neki. De nem érzem rosszul magam, hogy kihasználom a természetét, mert azt is tudom, ez az, amit tényleg akar, az egész önfeláldozáson túl. Az, amit megengedhetne magának, hogy akarjon, ha egy parányit önzőbb lenne.

- Amit az előbb mondtál arról, hogy szeret téged, Jamie-t és Jaredet… és engem.

- Igen?

- Gondolod, hogy tényleg szeret engem, vagy csak válaszolt a tényre, hogy én szeretem őt? Boldoggá akart csak tenni engem?

Megérti őt. Jobban ismeri bárki másnál, kivéve engem.

Tétovázok.

- Csak azért kérdem, mert nem akarok… egy teher lenni, amikor felébred. – Vár egy pillanatig a válaszomra, és amikor nem mondok semmit, folytatja. – Ne aggódj amiatt, hogy megbántod az érzéseimet. Az igazat akarom.

- Nem a te érzéseid, amik miatt aggódok. Csak próbálom kitalálni a helyes módot, hogy leírjam. Én nem… teljesen voltam ember az elmúlt évben, szóval én megértem, de nem vagyok biztos, hogy te is.

- Próbáld meg.

- Ez nehéz, Ian. Ahogy irántad érez, az valami más. Szereti ezt a világot, de a sok ok közül, ami miatt nem hagyhatta el, te voltál az igazi. Úgy gondol rád, mint a horgonyára. Te adtad meg neki az okot, hogy végleg kikössön egy helyen egy egész életnyi vándorlás után.

Vesz egy mély levegőt. Ahogy beszél, most először hallom a hangjában a békességet. – Akkor minden teljesen rendben.

- Igen.

Egy kis szünet után azt mondja: – Ne rohanjunk!

- Tessék?

A sarkon Doki kórházának a fényei felé fordulunk. Érzem a viszketést a tenyeremben, hogy újra a tartályát fogjam. Hogy biztos legyek.

- Amikor elmentek testet keresni neki. Hagyjatok rá időt. Legyetek biztosak, hogy olyat találtok, amiben boldog lesz. Én tudok várni.

Felnézek rá. Láthatom az arckifejezését most. Az arca nyugodt.

- Nem jössz velünk? – kérdezem riadtan. Rádöbbenek, hogy úgy képzeltem el őt, mint a következő lépés részét. Elképzeltem őt az egyik oldalamon, a másikon Jared, ahogy az utolsó beszerző körúton.

Megrázza a fejét, ahogy kilépünk a nagy, fényes üregbe, ami a kórház bejárata.

- Nem igazán érdekel ez a rész. Te tudod, mire van szüksége. És inkább itt maradok vele.

Egy részem fáj, hogy nem fog velem jönni, hogy inkább itt marad Vandával, de nem vagyok biztos benne, hogy melyikükre vagyok féltékeny.

Belépünk a fénybe, és ott van Jared, ártatlanul kíváncsi képpel, nekitámaszkodva az ágynak, amin Vanda tartálya foglal helyet. Ian egyenesen hozzá megy. Jared óvatosan ellép az útjából. Az árnyékban Kyle figyel beesett szemekkel. Doki még mindig alszik.

Ian hihetetlen aggodalommal emeli fel a tartályt. Hallom őt, ahogy kifújja a levegőt. Megkönnyebbüléssel. Szomorúsággal. Reménnyel.

- Kösz – mondja Jared irányába, de nem néz félre a tartályról.

- Tartozok neki – válaszolja Jared.

Aztán Jared felhúzott szemöldökkel rám néz. Egy kérdés.

Veszek egy mély levegőt, és hozzá sétálok. Igen, válaszolok a mosolyommal. Igen, megengedem magamnak, hogy boldog legyek. Igen, én is szeretlek téged. Igen.

Az egyik karomat a derekára teszem, de a másik kezem elsettenkedik. Az ujjaim meglelik a meleg fémet Ian karjai között.

Megint erősnek érzem magam. Helyre fogjuk hozni. Hamarosan.

És aztán elmesélhetem Vandának az egészet.








_@/"