Mitikus lények
Az idei Halloween alkalmával beöltözős buliba megyünk, és hosszas vívódás után megszületett a döntésem: tündér leszek (a boszorkány volt a másik ötlet, de végül a kevésbé darkosat választottam).
Ennek hála született meg az új gondolat: Vajon miért vonzódunk még felnőttként is ennyire a mitikus lényekhez?
Miért kápráztat el minket egy történet – egy könyv vagy egy film –, amely vámpírokról, vérfarkasokról, boszorkányokról, tündérekről vagy éppen angyalokról szól? Miért áll el a lélegzetünk, gyorsul fel a pulzusunk, ha meglátunk egy ilyen veszélyes, természetfeletti, kitalált lényt játszó színészt?
Miért és meddig marad(hat) meg bennünk az a gyermekekre jellemző látásmód, hogy tudjuk, a mesében szereplő lény nem létezik, mégis elhisszük pár varázslatos percig?
Ezekkel a kitalált lényekkel sok helyen találkozhatunk: a gyermekkönyvek rengeteg módon feldolgozzák a boszorkányság témáját, az óriásokat, a csodákat, a fiatal és felnőtt irodalom gyakran fordul a vámpírok ijesztő, mégis érzéki világához, még a szépirodalom is foglalkozik erdőben kalamajkázó tündérekkel.
Talán ezek a varázslatos, gyakran gonosz, gyarló vagy huncut lények a saját sötét belsőnk kivetülései, a bennünk élő, titkolni való „rossz” megszemélyesítései. A vámpír a vérszomjunkat, a haragvó boszorkány a bosszúálló énünket, az angyal vagy a kedves jótündér a bennünk ragyogó végtelen tisztaságot hivatott tükrözni; azt a részünket mutatja meg vegytisztán, amelyet mi nem merünk megmutatni a társadalom elnyomó elvárásai miatt.
De mi van akkor, ha ezek a különös, kevéssé ismert lények nem csak a mi képzeletünkben léteznek?
Ha egykor, a régmúltban létezhettek az óriási, különleges dinoszauruszok, akkor miért ne létezhettek volna sárkányok, varázslók, tündérek vagy akár élőhalottak.
Lehetséges, hogy azért vagyunk képesek ilyen mélyen hinni bennük, mert a génjeinkben hordozott, őseinktől örökölt, bennünk mélyen eltemetett tudás megerősít minket, hogy ez nem csak mese. Hogy ez része, vagy legalábbis egykoron része volt a valóságunknak.
_@/"
Szia, Cica!
VálaszTörlésEz a gondolatod nagyon megfogott. Elgondolkodtam, hogy vajon tényleg ez lehet-e az oka, hogy hiszünk ezekben a lényekben, hogy valóban emiatt ver gyorsabban a szívünk, amikor a filmvásznon megpillantunk egy vámpírt?
Valószínűleg tényleg van benne valami. Vicces, mert ettől a gondolattól elkezdtem borzongani. :D
Nagyon szeretem a mitikus lényekről szóló történeteket, legyen az vámpír, boszorkány, varázsló vagy tündér. Valahol egyébként szerintem az is benne van, hogy az ember titkon vágyik egy kis hatalomra, és amikor azonosulhat egy ilyen lénnyel, akkor minden sérelmét, aggresszívitását vagy jóindulatát kiadhatja magából. :)
Köszönöm a gondolatot! :)
Cupp.
Aby <(@ˇvˇ@)>
Szia Stigum!
VálaszTörlésEz tényleg egy elgondolkodtató gondolat. :) Úgy gondolom, hogy mindenkiben marad egy kicsit a gyermekkor varázsából, ezért ezek a mesebeli lények hatással vannak ránk később is. Kire jobban hat, kire kevésbé, attól függ mennyire tud "gyerek" maradni. :) Én a mai napig szeretem a meséket, ezért szeretem ezeket a mítikus lényeket, most főleg a vámpírokat! :D Érdekes elgondolás, hogy a régmúltban élhettek-e? De igazad van, ha dinoszauruszok igen, akkor bármi is. Tündérek és boszorkányok szerintem biztosan vannak, lehet, hogy a többi is?
Puszi
Ui: A képek nagyon szépek.
Sziasztok!
VálaszTörlésAby, mikor a gondolat ezen része (a vége) megszületett, én is megborzongtam. :)
Igen, biztos az is szerepet játsziik benne. Furcsa, mert tényleg nem tudjuk, miért szeretjük ennyire ezeket a nem létező (?) lényeket. :) Talán csak az a vágyunk, hogy a hétköznapi, szürke élet különlegesebb legyen. Nem tudom. Mindenesetre én "hiszek a tündérekben". :D
Judit! Boszorkányok tuti vannak, és innentől fogva akár a többi "kitalált" lény is létezhet. A középkori egyház a boszik mellett ugyanúgy írtotta a vámpírokat, démomokat is. Rendben van, hogy akkor még egy "sötétebb" világban éltünk, de annak a sok-sok legendának és a rengeteg üldözésnek kell, hogy legyen valami alapja. :)
Örülök, hogy tetszenek a képek. :)
Pusz: Stigu _@/"