Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2011. október 11., kedd

Hullócsillag - novella



Sziasztok! 


Végre, hosszú hallgatás után újra tudok nektek hozni egy kis olvasnivalót. A szombat esti csillaghullás megihletett, és végül ez a novella lett belőle. :) 


NAGYON FONTOS!!! A novella egy régebbi írásom FOLYTATÁSA, ahhoz erősen kapcsolódik. 

Azt a novellát itt találjátok: HAJNALFÉNY
Érdemes előtte azt is elolvasni, mert úgy lesz teljes (és érthető) a történet. :)

Jó olvasást, és várom a véleményeket! 






Hullócsillag



            Gyakran elgondolkoztam azon, hogy az emberekben miért él a kényszer, hogy a csillagos eget bámulják? A végtelen Univerzum elbűvöl bennünket, kíváncsiak vagyunk, vajon él-e rajtunk kívül ebben a felfoghatatlanul óriási világban valami. Valaki.
            Mikor azon a hűvös, enyhén felhős október eleji napon kint sürgölődtünk a bükkháti kis település dimbes-dombos, sűrű növényzettel borított földjén, újra ezen tűnődtem.
Kiskorom óta izgalommal töltött el az éjszakai égbolt látványa, főleg, mert apám gyakran hordta ki az egész családot a szabadba, hogy figyeljük a sötét, csillagokkal pettyezett végtelent. Én, a „kis hercegnő”, voltam a legfogékonyabb erre a furcsa hóbortra, így az évek múlásával már csak kettesben jártunk meteorokra vadászni. Apa folyton mesélt a különböző csillagképekről, galaxisokról és ködökről. A meséiben olykor szerepeltek különös lények, akik hasonlítottak hozzánk, mégis mások voltak. Békés idegenek, akik kíváncsiak ránk, ahogy mi is rájuk. Aztán pár évvel ezelőtt apám távozott a végtelenbe, amit úgy imádott, de a szokásunk megmaradt. Most pár gimnáziumi iskolatársammal jártunk eget kémlelni.
Az a nap különleges volt: a Föld egy meteorrajon haladt keresztül. Nem hagyhattuk ki ezt az eseményt. Még kora délután útnak indultunk Péter szüleinek nyaralójához, hisz vidéken, ahol kevesebb a mesterséges fény, mindig jobban láthatóak az Univerzum titkai. Kicsit aggódtunk, mert az eget vékony felhőréteg takarta, de mire leértünk, a szél szépen szétfújta őket. A meleg vacsora után kisétáltunk a közeli erdő által körülhatárolt rétre, ahová már nem ért el a falu csekély elektromos élete. A nap csak nemrég tűnt el a horizont mögött, biztosított még annyi fényt, hogy kipakoljunk a meteor-figyeléshez: mindenki lerakta a hálózsákját, a keze ügyébe helyezte a forró teával teli termoszát vagy épp a fényképezőjét.
Lassan én is bemásztam a vastag, hegyi túrákra is alkalmas zsákomba, de nem akartam még elfeküdni; még túl világos volt, hogy bármit is láthassunk.
A várakozás lassan múló perceit a többiek élénk csacsogással ütötték el, de én képtelen voltam bekapcsolódni a könnyed beszélgetésbe. A szívem furcsán, izgatottan vert, a testem egészében egy különös, bizsergető érzés áradt szét, mintha legbelül várnék valamire. Valami nagyon fontosra. Úgy éreztem, hogy ma történni fog egy csoda. De nem tudtam pontosan, hogy mi, és ettől még izgatottabb lettem.
Felnéztem az egyre sötétülő égre: a Hold hatalmas, nagyhasú, görbe hátú „D” betűként ragyogott le ránk, nem messze tőle már az Esthajnalcsillag is mutatta az utat az eltévedt vándoroknak. Percről percre nőtt bennem az a szokatlan, édes-bús várakozás, amit nem tudtam hova tenni. Fogalmam sem volt, honnan jött ez a hangulat, és miért? Mit várok? Vagy inkább kit?
– Rebeka! – Felkaptam a fejem, ahogy meghallottam a nevemet. – Nem akarsz bebújni mellém a hálózsákomba?
– Kösz, Zsolti, inkább kihagynám most… is – néztem rá lesajnálón, de leginkább bosszúsan, amiért kiszakított elmélkedésemből. – Nagyon jól elvagyok én a sajátomban.
– Mikor veszed már észre, hogy nem vagy a zsánere? – vihogott Péter, majd nagyon kortyolt a termoszából. Úgy sejtettem, a tea mellé más lélekmelegítő is került bele.
– Ja, velünk ellentétben ő azokat a fickókat csípi, akik nem csak a focipályán használják az agyukat – vetette oda nekik Zsanett, majd ő is felnevetett, és békítően oldalba bökte a mellette földet foglaló focistát.
Szerencsére a téma átterelődött az okos lányokra és a buta fiúkra, úgyhogy ismét a bennem tomboló érzések felé fordíthattam a figyelmem. Az izgalmam tovább fokozódott, a szívem még hevesebben vert, mint eddig, és alig bírtam nyugodtan feküdni a lassan átmelegedő zsákban. Hajtottam volna előre az időt, ami csak lassan csordogált körülöttünk, de nem tehettem semmit. Feszült csendben vártam, hogy az elszórt gomolyfelhők között a többi csillag is megjelenjen az égen, és a sötétség befedje a világ ezen részét.
Nem sokkal később meglepetten érzékeltem, hogy a többiek is elhalkultak. Mindnyájunkat megérintett a Kozmosz végtelenségének borzongató ereje. Újra szembesültünk vele, hogy csak apró porszemek vagyunk ebben a hatalmas Univerzumban, aminek határait nem ismerhetjük meg soha. Sorra gyúltak ki a kis fénypontok az égen, mintha egy hatalmas irányítószobában a teremtő keze valamilyen megfejthetetlen rendszer alapján nyomkodná fel a kapcsolókat.
Aztán hamarosan megláttuk az elsőt. Váratlanul, fényesen izzott fel a Föld légkörébe érve, majd egy pillanat múlva ugyanilyen hirtelen el is tűnt. Körülöttem mindenki hangot adott álmélkodásának, a társaság egészen felélénkült. Pár perc múlva olyan történt, amitől bennünk rekedt a szó: az égen egyszerre több meteor is áthasított. Mintha egy földről kilőtt, ezüstszínű tűzijátékot látnánk; igazi „csillagvihar” volt. Elnémulva figyeltük az újra és újra felragyogó kő- és fémtesteket, ahogy szétporladnak a bolygónk felszínéhez közeledve.
Nem voltam babonás, soha nem kértem semmit a hullócsillagoktól, de most úgy éreztem, kikívánkozik belőlem egy kívánság. A mondat anélkül fogalmazódott meg bennem, hogy végiggondolhattam volna: Szeretnék része lenni a csodának!
Nem hittem volna, hogy a vágyam hamarosan teljesül.
A következő félórában tovább kémleltük a felettünk elhaladó égi tüneményeket. Aztán a száguldó meteorok közül az egyik sokkal fényesebben villant fel, mint az eddigiek, és nem akart kialudni – a tűzgömb csak száguldott a földperem felé. Elálló lélegzettel figyeltük, ahogy egyre közelebb ér a fénygömb és egy pillanatra szinte nappali világosságba borítja a tájat, aztán eltűnik a fák között.
– Ez… szerintetek is az volt? – hallottam meg Zsuzsi remegő hangját.
– Igen, azt hiszem – suttogta döbbenten Laca, majd kipattant a hálózsákjából. – Nézzük meg!
Mind a heten gyorsan összeszedtük a holminkat, és gyalog elindultunk abba az irányba, amerre a meteoritot sejtettük. Egymástól pár méternyi távolságra haladva kémleltük a talajt, de a keresést nehezítette, hogy csak a zseblámpáink jó-rossz fényére támaszkodhattunk.
Már legalább egy órája kutattuk az erdőt, és mind kezdtünk elkedvetlenedni, mikor valami különös nyugtalanság hasított belém. A szívem vadul vert, a lélegzetem elakadt, a lábam és a gyomrom megremegett. Még csak romantikus könyvek rózsaszín hangulatú lapjain találkoztam hasonlóval: olyan volt, mintha épp az igazi állna előttem. Sietősen tettem még néhány lépést, és akkor végre megláttam a meteorit ütötte kráter szélét. A földbe vájt lyuk nem volt széles vagy mély, a közepén megcsillant valami a lámpafényben.
– Itt van! – kiáltottam a többieknek, majd meg sem várva őket, letérdeltem a rendkívüli kő mellé. 
Képtelen voltam elszakítani róla a pillantásomat, megálljt parancsolni felé közelítő, remegő kezemnek. Mintha két ellentétes mágneses pólus lennénk, úgy vonzott magához.
Mikor ujjaim hozzáértek ezüstös, durva szemcsés felületéhez, az addig ismert világ megszűnt körülöttem, és hihetetlen képek villantak fel előttem, melyekről tudtam, hogy egy régvolt élet emlékei. Láttam, ahogy az Orion-köd sugárzó fényében fürdünk, ahogy egy eddig halott bolygón figyeljük a létezés első pillanatait, ahogy újra és újra átéljük a legnagyobb csodát a világegyetemben: a szerelmet. Visszaáramlott minden varázslatos pillanat, amit együtt éltünk át.
Éreztem magam mellett testetlen testét, a belőle áradó keserű boldogságot, azt a rengeteg bánatot, amit az elvesztésem okozott neki. Mindennél jobban szerettem volna megvigasztalni, eltörölni, sosem létezetté tenni az összes fájdalmat, melyet most feltárt előttem. Engedtem, hogy teljesüljön mindkettőnk leghőbb óhaja: eggyé olvasztottuk magányos lelkeinket.
Szavak nélkül elmeséltem neki, hogyan ragadtam ezen az érdekes bolygón – hogy igézett meg és ejtett foglyul az élet születésének mágiája, amelyből csak most, az Ő segítségével tudtam kiszabadulni. Betakartam szerelmemmel azt a rengeteg sebet, melyet társtalan bolyongása közben szerzett, ígéretet tettem rá, hogy soha többé nem válok el Tőle, Ő pedig igyekezett elfeledtetni velem itteni fakó élményeimet.
Magunkba gyűjtöttük az égen átsüvítő meteorok szikrázó energiáját, és szorosan egymásba kapaszkodva kezdtük meg az újabb, immár közös utazást. 












_@/"

4 megjegyzés:

  1. Istenem, annyira szép! Minden egyes sora tele van szerelemmel, érzelemmel...
    Tökéletes, gratulálok Drága :)!
    Sacc

    VálaszTörlés
  2. Szia, Cica!

    Csatlakozom Sacckához. :) Nagyon megérintett a két szerelmes egymásra találása. A Hajnalfényt az első pillanatban a szívembe zártam, és ez az írásod méltó folytatása annak a földüntúli, önzetlen érzemekkel teli műnek. Szeretem, amikor ilyen kis csodák születnek meg benned. :)

    Pussz:
    Aby <(@ˇvˇ@)>

    VálaszTörlés
  3. Szia Stigu!

    Ide is leírom Neked: De jó, hogy a csillaghullás élménye ilyen remek novellát eredményezett. Nagyon örülök, hogy a két lélek,ennyi idő után végre egymásra talált, hisz a Hajnalfény című novellád is tetszett nagyon, olyan jó, hogy így ért véget. Az egész novellán érzett a várakozás izgalma, a bekövetkező csoda várása. :) Ahogy olvastam, nem tudtam, hogy lehet másik szemszöge az előző novellának, de remekül megoldottad. Imádtam az egész novellát, a kettő külön is, de főleg együtt gyönyörű! :D

    Puszi: Judit

    VálaszTörlés
  4. Sziasztok!

    Köszönöm, hogy véleményeztetek. :) És örülök, hogy tetszett nektek, most már én is megbarátkoztam vele. :)

    Ez a csillaghullás nagyon különleges élmény volt (én, ellenben Rebekával, kívántam is jó sokat :D), szóval valahogy meg kellett örökíteni. :)
    Eddig én sem gondoltam arra, hogy "befejezzem" a Hajnalfényt, úgyhogy ez most tényleg "csak úgy jött". :)

    Köszönöm még 1x, hogy írtatok. :)

    Pusz: Stigu _@/"

    VálaszTörlés