Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2011. január 12., szerda

Novella - A szavak ereje



Sziasztok!


Fontos esemény történt tegnap: átléptük a tízezres látogatói álomhatárt. :D

Ennek örömére gondoltam, megosztom veletek az őszi novellapályázatra született egyik művemet, ami nem került bele a kötetbe. a novella egy íróról szól, akinek furcsa dolgok történnek az írásaival...

Jó olvasást hozzá, és várom a véleményeteket! :)


Ezen kívül szeretném megköszönni azt is, hogy a saját várakozásaimat túlszárnyalva írogattok a Beszélgetősarokba. Én eléggé pesszimistán álltam hozzá, és nem is mertem remélni, hogy ilyen érdeklődőek lesztek.
Továbbra is lelkesen várom a kérdéseiteket, főleg, hogy számomra is nagyon izgalmas elgondolkozni a válaszokon. Olyan dolgokra döbbenek rá, amik csak úgy, saját magamtól nem fogalmazódtak volna meg bennem. :)
Szóval írjatok bátran, kérdezzetek sokat! :D


Most pedig tessék menni olvasni! :)






A szavak ereje






Peter fáradtan sóhajtott, amikor meghallotta a hangos, sürgető kopogtatást a padláslakás ajtaján. Próbált nem reagálni rá, de aztán a dörömböléshez egy mérges női hang is társult.

- Peter, nyisd ki! Tudom, hogy itthon vagy! A portás szerint egy hete ki se dugtad az orrod.

A férfi végigsimított tenyerével a homlokán, mintha fejfájás gyötörné, majd hátradőlt a bézsszínű kanapén.

- Ha nem nyitod ki, vészhelyzetre hivatkozva kihívom a rendőrséget, hogy törjék be az ajtót.

Peter egy újabb bosszús sóhaj után felkelt, vontatottan a bejárathoz ment, és kinyitotta az ajtót. A késő harmincas, vörös hajú nő meglepetten hátrált egy lépést.

- Nagyszerű, szóval még életben vagy – kémlelte a férfi arcát figyelmesen. – Azt hittem, többet kell majd könyörögnöm, hogy végre szóba állj velem.

Petertől csak egy morgásra futotta válaszként, mire a nő megcsóválta a fejét.

- Beengednél végre?

- Fáradj csak beljebb, Martha! Habár senki nem hívott – tette hozzá gúnyosan. – Miért jöttél? – kérdezte frusztráltan, miután becsukta az ajtót.

- Hogyhogy miért jöttem? – nézett vissza a férfira csodálkozva. – Kapok egy homályos, érthetetlen üzenetet tőled, hogy felejtselek el, mert nem vagy hajlandó többet írni, aztán nem válaszolsz a leveleimre és a hívásaimra. Szerinted miért jöttem?

- Azt hittem, elég egyértelmű voltam, hogy nem fogok már írni.

- Peter, ez nem így működik! Van egy nagyszerű, félkész regényed a szerkesztőségben, ami folytatásra vár, a könyveid sikeresek, az eladási listák csúcsán vagy, a novelláid keresettek – sorolta a nő. – Akkor mi a baj?

- Bonyolult lenne ezt most elmagyaráznom – válaszolta a férfi csüggedten.

- Azért csak próbálkozz vele! Addig nem megyek el, amíg elfogadható indokkal nem szolgálsz erre az őrültségre.

Peter látta Marthán, hogy komolyan gondolja, amit mond, és ha kell, letáborozik a nappalijában. Visszaült a kanapéra, és bólintott a nőnek, hogy ő is foglaljon helyet.

Martha türelmesen várta, hogy a férfi összeszedje a gondolatait, és belekezdjen.

- Valóra válik, amit megírok – mondta egyszerűen.

- Hogy mit csinál?

- Megtörténnek a dolgok, amiket kitalálok. – A nő hitetlen, kétkedő pillantására bővebb magyarázatba kezdett. – Emlékszel a múltkori novellámra? Az agydaganatosra? – Martha aprót bólintott. – Kiderült, hogy az egyik ismerősöm édesanyjának tumora van.

Peter látta, hogy a másik már közbevágna, így leintette, és gyorsan folytatta.

- Aztán az utolsó könyvemben volt az a légikatasztrófa. Három hete pedig valóban lezuhant egy repülőgép az óceán felett.

A nő nem bírta tovább, félbeszakította az író mondandóját.

- Ugyan már, ez nevetséges! – csattant fel.

- Nem, nem az! – folytatta a férfi. – Más esetek is történtek. Egy fiatal nőt megtámadtak és majdnem megöltek, pont úgy, mint az első krimimben a főszereplőt. Aztán volt az a gyilkosság a napokban…

- Melyik? – vágott újra közbe Martha. – Az országban csak az elmúlt két napban vagy ötven gyilkosság történt. Ez nem olyan különleges.

- De az, mert a mód, ahogy megölték, pontosan ugyanolyan volt, mint amit leírtam. És az a nagy raktártűz…

- Jó, jó, rendben. Megértettem. Egy csomó, valóban megtörtént eset hasonlít azokhoz, amiket a te fantáziád kreál. A véletlenek csodálatos összecsengése.

- Ezen kívül is rengeteg apróság van. Ennyi „összecsengés”, ahogy te mondtad, nem lehet véletlen – tiltakozott a férfi hevesen.

- Jó, akkor nem az – hagyta rá a nő beletörődve. – Lehet, hogy csak nagyon intuitív vagy, és előre megérzed azt a sok szörnyűséget, ami a világban zajlik.

- Vagy lehet, hogy én okozom. Azzal, hogy megírom, megteremtem őket.

A nő két ujja közé csippentette az orrnyergét, és idegesen megdörzsölte.

- Ugye ezt te sem gondolod komolyan? Ugye ez csak valami beteges tréfa? – nézett fel rá, most már dühtől szikrázó szemekkel. – Szerinted a főszerkesztőnek hogy fogom beadni, hogy az egyik legkeresettebb írója paranoiás lett, és ilyen őrültségeket képzel be? Talán ha orvosi papírt szereznél róla, hogy…

- Martha, ezt ne vicceld el, kérlek! – szólt rá hangosan Peter. – Teljesen komolyan gondolom az egészet. Nem szeretnék még több kárt okozni a világban. – Az utolsó szavakat csüggedten suttogta bele a szobába.

- Írj akkor jó dolgokról – nézett rá bíztatóan a nő –, amik boldogságot hoznak.

- Nem tudok. A világ nem ilyen. Nem könnyű, problémamentes és vidám.

- Tedd ilyenné! – felelte Martha egyszerűen.

- Tudod nagyon jól, hogy képtelen vagyok erre. Nem, azok után, ami történt… – A férfi hangja elhalt. Nem kellett kimondania, amire gondolt, Martha nagyon jól ismerte az életét. Hogy mi minden múltbéli fájdalom árnyékolja be.

- Talán ideje lenne megpróbálnod túllépni rajta.

Peter csak tagadóan megrázta a fejét. Egy ilyen nagy horderejű tettre nem volt még felkészülve.

Hosszú percekig hallgatásba burkolóztak mindketten, emésztgetve az elhangzott súlyos szavakat, mondatokat. Aztán Martha törte meg a nyomasztó csendet.

- Van egy javaslatom. – Megvárta, míg a férfi ránéz, neki szentelve osztatlan figyelmét. – Írj valami nagyon durvát, nagyon lehetetlent. Utána várunk pár hetet, hogy valóra válik-e. Ha nem, akkor tényleg csak a véletlenek munkálkodnak a háttérben, és nyugodtan alkothatsz tovább.

- Milyen nagyon durvára gondolsz?

- Nem tudom, te vagy a kreatív kettőnk közül. Valami tényleg elképzelhetetlent. Világvégét, zombikat, vámpírokat, ilyesmit – mosolyodott el a nő.

- És ha tényleg ellepik a Földet az élőhalottak?

- Akkor legalább bebizonyosodik az igazad. Ha így lesz – folytatta Martha –, eljöhetsz hozzám, hogy te megmondtad – kuncogott fel.

- Érzem, hogy most jön a „de” – nézett rá gyanakodva Peter.

- Látod, intuitív vagy te. Ha nem jön el a végső, globális pusztulás, írnod kell nekem egy pozitív, életigenlő, reményteli kis történetet.

A férfi egy egész percen át gondolkodott, hogy elfogadja-e a kihívást.

- Na, jó – sóhajtotta –, benne vagyok. Nagyon remélem, hogy nem irtom ki az egész emberiséget ezzel – mondta, aztán egy újabb bökkenő jutott az eszébe. – Mit fog szólni ehhez a főszerkesztő?

- Ne aggódj, elintézem! – legyintett Martha. – Majd megmondom, hogy kicsit túlhajszoltad magad, és szeretnél egy lélegzetvételnyi szünetet. Utána viszont duplán behozod a lemaradást. Jó lesz így?

- Rendben – bólintott rá Peter. – Lehet, hogy úgyse lesz alkalmam túlórázni.

- Ne légy ennyire derűlátó – mondta a nő gúnyosan, miközben megveregette a vállát –, nekem lesz igazam.

Martha egy határozott, gyors mozdulattal felpattant a kanapéról, fogta a táskáját, és az ajtó felé indult.

- Jó írást! Várom a történetet – intett vissza, aztán kilépett a lakásból.

Az ajtó halkan koppanva csukódott be mögötte.

Peter fáradtan megdörzsölte az arcát, majd egy ideig még nem kelt fel a kényelmes helyéről. A fejében egy rémisztő, horrorisztikus történet volt születőben, a fantáziája megállíthatatlanul szőtte az eseményeket.

Aztán lassan, ráérősen felállt, átsétált a konyhába, és készített magának egy erős, élénkítő teát. Mire felforrt a víz, érezte, hogy a szereplők egyre inkább szeretnének kitörni képzelete szűkös keretei közül, és papírra vetve élni tovább.

De ő legbelül még mindig rettegett, hogy valósággá válik, amitől annyira fél. Miközben elkortyolgatta a forró italt, a rémmese egyre részletesebbé, egyre színesebbé, egyre élénkebbé vált a fejében.

Ugyanolyan tétova, nyugodt mozdulatokkal, mint eddig, bekapcsolta a számítógépét, majd megnyitotta a szövegszerkesztő programot. De az ujjai még mindig nem koppantak a billentyűzeten.

Hosszú percekig hagyta, hogy átjárja a bizonytalan jövőtől való félelem, aztán a betűk megtörték a csendet.








_@/"

2011. január 9., vasárnap

Novella - Újévi csoda



Sziasztok!


Így az újév alkalmából hoztam egy kis meglepetést. Egy dal ihlette kis optimista novella, ami pont most időszerű. :)

Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, és hagytok pár sort nekem! :)


Ezen kívül még mindig várok kérdéseket az Interaktív beszélgetősarokba!! Az eddigiek nagyon érdekes kérdések voltak, engem is elgondolkodtattak, miközben válaszoltam rájuk. Szóval szeretnék még ilyeneket kapni, írjatok bátran! :D


És van nekem is egy kérdésem:

Kíváncsiak vagytok-e egy James - Victoria miniregényre? Ha elég érdeklődő jelez (bármilyen fórumon - kritikában, chatben, facebookon), akkor hipp-hopp felteszem (az írás már kész van, csak a jelentkezőket várja).

Egy picike részlet belőle:

"Miután befeküdt a baldachinos ágyba, elfújta a gyertyát, és álomra hajtotta fejét.

A kintről figyelő férfi csak erre a pillanatra várt.
Halkan felugrott a nyitott ablakba, és onnan vette szemügyre a lányt. Hallgatta elmélyült, egyenletes légzését, amiből tudta, hogy már alszik; nézte piros, elnyílt ajkait, beleszimatolt a leheletétől édes illatú levegőbe.
Némán közelebb lépett az ágyhoz; annyira közel, hogy érezhesse a testéből kiáramló hőt. Óvatosan végigsimította a fehér bőrt az arcán, majd ujjbegyével végigkövette a nyaka kecses ívét, ahonnan majd inni szándékozik.
Hatalmas önuralmába került, hogy ne kóstoljon bele rögtön, de abban semmi élvezetes nem lett volna. Látni akarta a rettegést a zöld szemeiben, érezni akarta a félelme illatát, mielőtt végez vele.
Még egy utolsó pillantást vetett rá, aztán ugyanolyan csendesen, ahogy jött, elhagyta a szobát."


Nos, felizgatta a fantáziátokat? :)



És akkor jöjjön végre a novella! :D
Jó olvasást hozzá, és még egyszer Boldog Új Évet!!! :) Remélem, hogy eddig jól telik!







Újévi csoda




Hatalmas, puha pelyhekben hullott a hó a békés nagyvárosra. Abban az évben az első hóesés volt; a Karácsony előtt esett hófehér csapadék már teljesen elolvadt a két ünnep közötti enyhe időben. Most az ég újra fehérré varázsolt mindent.

A barna hajú nő mosolyogva nézte a tájat: a hóval borított háztetőket, a kopár, levél nélküli, vagy épp tűlevéllel borított fákat, a magányos utcát.
Január másodika volt, az emberek nagy része még otthon pihent a Szilveszteri – Újévi mulatozás után, vagy már kora reggel óta munkában volt, ahogy az ő férje is.

Nem sokkal később besétált valaki a mozdulatlan képbe. Az idősödő férfi fejét szőrmés sapka védte a hidegtől és a hótól, oldalán kék, csatos táska nehezedett.
A nő az órájára pillantott. Jócskán elmúlt dél, épp ideje volt, hogy a férfi meghozza a várva várt leveleket.
Felkapta a csizmáját és a kabátját, majd kisietett a kapuhoz, az érkező elé.
- Szép jó napot, Charlotte! – köszöntötte előre a postás.
- Jó napot, és Boldog Új Évet!
- Önnek is! – biccentett a férfi.
- Sok levelet hozott? – érdeklődött a nő.
- Oh, igen, eléggé. Sokan megkésve küldték el a karácsonyi üdvözleteket – mosolygott a postás, majd Charlotte kezébe nyomott egy elég vaskos adag levelet.

A nő elköszönt tőle, aztán visszasietett a befűtött, meleg házba. Ledobta a levélköteget az asztalra, miközben megszabadult a kabátjától, majd felakasztotta a fogasra.
Leült a kandalló előtti kényelmes fotelba, magára húzott egy vastag plédet, és olvasgatni kezdte a leveleket és képeslapokat.
Jó párat átnézett már, mikor a kezébe került egy egészen különleges darab: az egyszerű, fehér kartonlap egyik oldalára ceruzával rajzolták a téli tájképet. Charlotte elmosolyodott a rajzon; biztos valamelyik rokon kisgyereket fogtak be a szülők, hogy így kedveskedjenek. Ahogy megfordította, rögtön feltűnt neki, hogy a címzés hiányos.
A lap jobb oldalán csupán ennyi állt:
Télapónak
Északi-sark

Charlotte újra megnézte a rajzolt képet, aztán kíváncsian olvasni kezdte a gyerekes kézírást, melyen látszott, hogy minden egyes betűt nagy gonddal kanyarintottak le.

„Kedves Télapó!

Egy újabb Karácsony telt el úgy, hogy nem kaptam meg, amit kértem. Tudom, hogy én csak egy gyerek vagyok a sok közül, ráadásul elég jelentéktelen, de reménykedtem, hogy idén teljesíted a kívánságom.
Soha nem kértem semmi nagyot, egyedül ezt az egyet, és mégsem… Csak egy saját családot szeretnék végre.
A télnek még nincs vége. Amíg tart a hó, én várok, és figyelem az ablakot, hátha eljössz.
Remélem, ez a levelem eljut hozzád!

Köszönöm: Emily”

Charlotte nem vette észre, mikor kezdett folyni a könny a szeméből, csak a papírlapra cseppenő sós folyadék döbbentette rá, hogy sír.
Még egyszer megnézte a havas, téli tájat a képeslap elején, majd finoman betette az íróasztal legfelső fiókjába.



--*-*--



Másnap már kora délelőtt az ablakhoz ült, és figyelte, mikor érkezik a postás. A percek csigalassúsággal csordogáltak csak számára, épp olyan lassan, ahogy a még mindig hulló hópelyhek szállingóztak.

Jócskán elmúlt dél, mikor meglátta a fehér utcán igyekvő alacsony, sötétkék ruhás férfit.
Kisietett a kapuhoz.
- Jó napot, Charlotte! – köszöntötte. – Ma nem hoztam semmit önöknek.
- Más kérdésem lenne – szólt a nő gyorsan neki, mielőtt továbbmenne. – Tegnap kaptam egy érdekes levelet. – Kihúzta a rajzolt képeslapot a kabátja zsebéből, és átadta a férfinek. – Valahogy elkeveredhetett.

A postás pár hosszú pillanatig tanulmányozta a lapot, aztán visszanyújtotta Charlotte-nak.
- Talán az árvaházból. Az ottani gyerekek gyakran küldenek levelet a Télapónak vagy a Húsvéti Nyúlnak. Persze bélyeg nélkül – mosolygott. – Lehet, hogy becsúszott a maguk levelei közé, miközben azokat elpakoltam.
- Merre van az az árvaház? – kérdezte izgatottan. – Még sose láttam.
- Három utcával odébb. Az a nagy, színes ház, magas kerítéssel.
A nő elgondolkozva bólintott, majd megköszönte a férfinek a segítséget, elbúcsúzott tőle, és visszaszaladt a házba.

Még akkor is elgondolkozva nézegette a képeslapot, mikor a férje hazaérkezett a munkából.
- Szia, édes! – köszönt neki a férfi, ahogy belépett az ajtón, majd röviden megcsókolta. – Mi lesz a vacsora? – kérdezte, miközben a fogasra akasztotta a kabátját.
- Oh, még nem tudom. Még nem kezdtem neki a főzésnek – szabadkozott Charlotte, aztán átment a konyhába, hogy összeüssön valami elfogadható vacsorát.
- Mi jót csináltál helyette egész nap? – ment utána a férfi. A hangjában nyoma sem volt számonkérésnek, csak mosolygós kíváncsiságnak. Tudta nagyon jól, hogy a felesége figyelme hajlamos elkalandozni, és olyankor megszűnik számára a tér és az idő.

Charlotte habozott egy kicsit, hogy hogyan is kezdjen hozzá az ötlete tálalásához, ami délután megfogant a fejében.
- Tudod… tegnap kaptunk egy képeslapot, és azon gondolkoztam. – Gyorsan visszament a nappaliba a rajzolt papírért, és a férfi kezébe nyomta, majd keresgélni kezdett a hűtőben.
- Megható – eresztette le a lapot –, de még nem értem.
- Kifaggattam délután a postást, hogy van a közelben egy árvaház. Talán onnan keveredett hozzánk – magyarázta. – Matt, esetleg… elmehetnénk megnézni, hogy van-e Emily nevű kislány, és…
- Charlotte, miért fájdítod a szíved? – nézett rá a férje összevont szemöldökkel.
- Lehet, hogy ez valamiféle égi jel volt. Olyan régóta nem jön össze, pedig már mindennel próbálkoztunk. Talán soha nem lehet saját gyermekünk, és… ezért tévedt épp hozzánk ez a lap.

Matthew közelebb lépett hozzá, kivette a kezéből a serpenyőt, amit fogott, és gyengéden magához ölelte.
- Nem akartam mondani, nehogy fájdalmat okozzak vele, de én sem reménykedek már túlzottan.
Charlotte eltolta magától annyira, hogy felnézhessen a férfi kedves arcába.
- Akkor megnézzük?
Matthew nagyot sóhajtott, aztán beletörődve bólintott.
- Kérek majd egy szabadnapot, és elmegyünk.
Charlotte mosolyogva bújt vissza széles, meleg mellkasához, miközben érezte, hogy a férfi belecsókol a hajába.



--*-*--



Három nappal később izgatott, remegő szívvel léptek be a színes, barátságos falak közé. Charlotte boldog, reménykedő várakozása már Matthew-ra is átragadt.
Az előtérben egy mosolygós apáca várta őket.
- Jó reggelt! Andrea nővér vagyok, velem beszéltek telefonon.

Mindketten bemutatkoztak neki személyesen is, majd bementek egy fehér falú, irattartókkal és aktákkal teli szobába.
- Örömmel hallottam, hogy örökbe szeretnének fogadni. Mindig szívet melengető, ha az egyik gyermekünk jó családra lelhet. Van konkrét elképzelésük?
- Igen, egy Emily nevű kislányt keresünk. – Charlotte elővette a táskájából a képeslapot, és átadta a szürke ruhás nővérnek.

Andrea gyorsan átfutotta a pár soros írást, és elmosolyodott.
- Igen, ő a mi kis Emilynk lesz. Tíz éves, pár éve haltak meg a szülei autóbalesetben, azóta nálunk él. A rokonai nem kívánták magukhoz venni.
Charlotte és Matthew elszörnyedve hallgatták a kislány szomorú történetét.
- Szófogadó és szorgalmas kislány – tette hozzá a végén.
- Találkozhatunk vele? – kérdezte a férfi türelmetlen izgalommal.
- Természetesen – mosolygott az apáca. – Felkísérem önöket a szobájába.

Andrea nővér lassabb lépteihez igazodva sétáltak fel a második emeletre; Charlotte szíve szerint megsürgette volna a nőt, de nyugalomra intette magát.
A keresett szoba ajtaja nyitva volt. Az ablakban egy vörös hajú, szeplős arcú kislány ült felhúzott térdekkel, kezében egy vaskos könyvvel. Mikor lapozott, egy pillanatra kinézett a havas tájra, aztán sóhajtva visszafordult a betűkhöz.
Charlotte és Matthew szeme egyetértően villant össze.

- Emily, vendégeid érkeztek – szólt neki a nővér.
A kislány feléjük nézett, zöld szemeiben kíváncsiság villant, majd becsukta a könyvet, és illedelmesen felállt az ablakból.
- Jó reggelt! – köszönt nekik halkan.
Charlotte beljebb lépett a szobába, és leguggolt hozzá.
- Szia, Emily! – mosolygott rá. – Megkaptuk a leveled… és szeretnénk hazavinni, ha te is akarod.

A kislány meglepett, reménnyel teli pillantással nézett bele Charlotte barna szemébe, majd félénken bólintott, és elmosolyodott.









_@/"