Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2012. december 24., hétfő

Boldog Karácsonyt! - A téltündér meséje



Kedves Olvasók!


Mindenkinek áldott, békés, boldog és szeretetben gazdag Karácsonyt kívánok! :)) 


Ha az ünnepi vacsora, ajándékbontás, karácsonyi filmnézés közepette van egy nyugodt percetek, fogadjátok tőlem szeretettel ezt a kis mesét! :)









A téltündér meséje




Hol volt, hol nem volt, messzi-messzi tájakon, hol ember még sosem járt, volt egy bűverejű erdő. Ebben az erdőben csupa varázslatos lény lakott, teljes békében, egyetértésben.
Itt éltek az évszakok szépséges tündérei is: Jarmila, a tavasz elhozója, Florina, a nyár őrzője, Nerina, az őszi esők parancsolója és Galina, a tél megidézője. Az ő feladatuk volt, hogy az évszakok mindig a megfelelő időben váltsák egymást, tél után tavasz virradjon, a nyarat elmossa az ősz.
Történt ám egyszer, hogy a várva várt tél csak nem akart megérkezni: eltelt a november, de az első fagyok elmaradtak, december idusán túl is még enyhe, egészen őszies időjárás uralkodott. A tavasz-, a nyár- és az ősztündér csodálkozva járta a mágikus erdőt, bámulták a fákon pompázó sárga, barna, rőt leveleket, hallgatták a lépteik nyomán zizzenő avart, holott talpuk alatt már a hónak kellett volna ropognia.
– Mi lehet vajon Galinával? – töprengett Nerina, aki ugyan örült, hogy az ő szép, színpompás évszaka ilyen soká’ elhúzódik, de mégiscsak furcsállta a késést. – Nem szokta ellustálkodni a feladatait; mindig úgy kell rászólni, hogy ne fújassa ideje korán a jeges szeleket.
– Nem tudom, de több mint gyanús a dolog – felelte Jarmila, azon aggódva, hogy így majd a tavasz jötte is kitolódik.
– Keressük meg, hátha csak elfelejtette, hogy már itt az idő – javasolta az aranyszőke Florina, bár mind sejtették, egy kis feledékenységnél komolyabb baj történhetett.
Keresztül-kasul kutatták az ezerszínű erdőt, bejárták az elejét, a végét, végigrepülték jobbról és balról is, végül egy ősöreg, vastag törzsű platánfa tövében találtak rá társukra. A téltündér egészen mély szomorúságba merülve gubbasztott a száraz avarban, arcán fénylő nyomot hagytak a bánatos, ezüst könnycseppek.
– Csakhogy megvagy! Már mindent tűvé tettünk érted! – kiáltott fel Jarmila, és lehuppant a sírdogáló Galina mellé.
– Mi nyomja háborgó szívedet? – faggatta szelíden a megfontoltabb, figyelmesebb Nerina, miközben megsimogatta a búskomor tündér ezüstszőke haját. – Hol késik a tél?
Galina felnézett rájuk, aztán lesütötte szemét. Szinte suttogva válaszolt:
– Nem tudok varázsolni.
– Mi-micsoda? Hogyhogy? – döbbent meg a nyár tündére.
– Nem működik az erőm. Képtelen vagyok hópelyheket készíteni, irányítani a felhőket, parancsolni a szélnek. Semmi sem megy. Idén nem lesz tél – sóhajtotta elkeseredetten.
– De… nem maradhat ki egy évszak. Mindre szükség van!
– Akkor sem tudok varázsolni.
– Galina, történt valami? Kell, hogy legyen oka ennek a szörnyűségnek. Mondd el, mi a baj! – győzködte az őszvörös hajú tündér.
– Igazából ez nem is olyan nagy gond – rázta meg a fejét. – Az embereknek úgysincs rám szükségük.
– Ezt meg miből gondolod?
– Hallottam őket, mikor álmodtam: nem szeretik a nagy hideget, a jeget, a havat, hogy örökösen beázik a cipőjük, és kesztyűt kell hordaniuk.
– Viszont a növényeknek kell a tél – próbálta vigasztalni a tavasztündér –, muszáj pihenniük kicsit, mielőtt újjászületnek.
– Különben is, olyan csodaszép a havas, holdsütötte táj – győzködte Florina is.
Galina tűnődve nézett végig az egyre sötétedő erdőn. Összedörzsölte hűvös tenyereit, majd szétnyitotta és várt. De a hópihék nem varázsolódtak elő. Csüggedten hunyta le szemeit.
– Nem sikerül.
A három tündér tehetetlenül nézte a reményvesztett negyediket.
– Aludjunk egyet, hátha jót tesz a mágikus erődnek! – javasolta Nerina.
Mind leheveredtek a puha avarba. Egymás kezét szorongatva csakhamar elszenderedtek, és rendkívüli álmot láttak.

Egy alkonyuló faluban gyerekek sétáltak hazafelé, kezükben, vállukra akasztva használatlan korcsolyák himbálóztak.
– Igazán befagyhatna végre a tó! – csattant fel elégedetlenül egyikük. – Se hó, se jég, milyen tél ez?!
– Én már szánkózni akarok! – dohogott a mellette sétáló kisfiú.
– Én is – nézett fel az eddig gondolataiba merült lányka. – Apa megígérte, hogy kikocsikázunk a szánon, de ilyen időben nem lehet. Itt a téli szünet, és semmi jót nem tudunk játszani.
– Nekem nagypapa azt mondta, hogy a karácsony is fekete lesz idén. Ő pedig nem szokott tévedni.
– Remélem, most az egyszer mégis. Igazi, hófehér ünnepet szeretnék!
– Én is! Én is! – válaszolták kórusban a többiek.

A titokzatos erdőben lassan ébredezett a négy tündér.
– Látod, Galina, igenis szükség van rád! – mosolygott Jarmila, és világoszöld, üde tekintete felragyogott.
A téltündér bólintott, aztán bátortalanul összesimította tenyereit. Széttárt kezei között nem egy, hanem milliónyi szikrázó hókristály kavargott.
– Újra tudok varázsolni – suttogta boldogan, de egy pillanat múlva ismét elkomorult. – Viszont bármennyire is sietek, karácsonyig már képtelenség telet csinálni. Pedig milyen jó lenne örömet szerezni a gyerekeknek.
– Esetleg, ha mi is segítünk… – tűnődött el az aranyszőke Florina. – Én pompás viharfelhőket tudok bűvölni, neked csak meg kell töltened őket hóval.
– Mi pedig Jarmilával vad szeleket kavarhatunk, hogy lehűljön a levegő – tervezte tovább Nerina –, és ha elkészülnek a felhők, azokat is a helyükre küldjük.
A négy tündér serényen munkához látott, és három nap, három éjjel dolgoztak megállás nélkül. Az ősz- és a tavasztündér nemsokára egészen fagyosra lehelte a világot, aztán közösen beterítették az eget a puha, fehér fellegekkel.
Hajnalban, miután mindent elintéztek, már csak egy apróság maradt hátra: Galina leült a platánfa tövébe, lehunyt szemmel erősen koncentrált. Bűbájának hála az összes felhő egyszerre végighasadt, és a magasból hullani kezdett a megszámlálhatatlan sok hópihe.
Ekkor a négy barát végre megpihenhetett. A zúzmarás avarra ledőlve rögtön meg is lepte őket az álom.

A vidám gyerekek már kora reggel a tónál játszottak, a korcsolya és a fakutya sebesen siklott a jégen, a csilingelő kacagás messzire szállt.
A legszemfülesebb kislány hamarosan észrevette a karácsony reggelére megérkező első, csillogó, kristályos hópihét. 




















_@/"

2012. december 22., szombat

Happy Birthday - Új, szép világ (novella)



Nos, eljött ez a nap is, bár majdnem megfeledkeztem róla. :)

Éppen 3 éve sziklaszilárdult meg bennem a gondolat, hogy "Igen, írni fogok!", és hirtelen hévvel létre is hoztam ezt a blogot.

A 3 év alatt rengeteg dolog történt velem - csak dióhéjban, a teljesség igénye nélkül: számos megjelenés antológiákban, illetve mesekönyvben, 3 hangosan felolvasott mű, 40 körüli megírt novella, egy befejezett regény (befejezett?? ..... ), illetve jópár, ami épp csak elkezdődött. Ja, és milliónyi ötlet. :)

(És ráadásként túléltünk egy világvégét...)


Viszont e nagy nap örömére én szeretnélek meglepni titeket! :) Ez a kis iromány a Lidércfény pályázatára készült (bár nem ért el helyezést), és nagyon is aktuális.


Jó olvasást hozzá, én pedig remélem, hogy még legalább 10x ennyi évig onthatom magamból a betűket. :)











Új, szép világ



A fiatal lány lassan nyíló pillákkal ébredezik; érzi maga alatt a kemény matracot, testén a puha tapintású paplant. A napfény álmosan beragyog az ablakon, a csendes szél a tavasz lágy, mégis pezsdítő illatát leheli be a szobába. Újabb serény nap következik, de előtte még pár percig élvezi a mindent betöltő békességet.
Aztán erőt vesz magán, kikel az ágyból, világos színű, hosszú ruhát húz, ami kicsit ugyan kopott már, de még használható. Pár hét, és kér egy újat. Oda sem figyelve átfésüli, laza copfba fogja világosbarna haját.
A konyhában anyja már odatette az ebédnek valót; a fa asztalon zsenge, ízdús zöldségek várakoznak, mellettük fedő alatt az előkészített hús.
– Jól aludtál, Carrie? – mosolyog rá mérhetetlen szeretettel a nő, s közben tovább kavargatja a műanyag tálban sárgálló sűrű masszát.
– Igen, szép álmokat láttam.
– Mit tervezel mára?
– Elviszem majd az ételt a férfiaknak, és lemegyek a folyóhoz mosni. Aztán meglátom, hol tudok még segíteni.
– Jól van, drágám. Úgy egy óra, és kész leszek, addig foglald el magad.
Caroline bólint, majd a szobájából felkap egy könyvet, és kiül a kertbe, a virágzó almafa tövébe.
Sok mindent nem ért olvasás közben – hiába ismeri a szavakat, képtelen valós jelentést kapcsolni hozzájuk. Rengeteg dolgot sosem tapasztalt, és a legtöbbet, amit ezekből a történetekből megismer, soha nem is fog. Életében nem látott még pénzt, televíziót, tőzsdepiacot, idegen előtte a vagyon, az enyém-érzés. Nincs semmije, és nem is vágyik rá, hogy birtokoljon bármit.
A könyvekből egy egészen más, különös világ tárul elé, ahol az emberek felesleges tárgyak százait gyűjtik maguk köré, megvásárolják és kihasználják egymást, vagy ha ez nem sikerül, elpusztítják a másikat, olykor önmagukat is. Fegyverekkel küzdenek a békéért, csellel a szerelemért. Csoda, hogy ez a feje tetejére állt rendszer több ezer évig működhetett, létezhetett.
Miközben megelevenedik előtte a bizarr mese – varázslókról, háborúról és gyűlöletről –, ismét elönti az érzés, hogy mennyire szerencsés, amiért ő már ebbe az új, szép világba született. Itt nincs öldöklés, szegénység, árvaság, éhínség, nyomor. Egymással, egymásért élnek, önzés és féltékenykedés nélkül; megosztják a munkát, a tennivalókat, de annak dúsan termő gyümölcsét is. Ez már egy másik időszámítás…
– Carrie, kész az ebéd! – kiált ki anyja a házból.
A lány besétál az étkezőbe, mélyen beszívja a sültek zamatos, telt aromáját.
– Most eszel, vagy majd ha hazajöttél?
Carrie elcsen egy darabka húst a serpenyőből, csipeget hozzá pár szem zöldséget.
– Majd ebédelek rendesen a férfiakkal. – Mosolyogva csókot nyom anyja arcára, felkapja a bejárati ajtóhoz kikészített kosarat a szennyesnek és a másikat, amelyben a bőséges lakoma várakozik.
Odakint ismét felerősödik a balzsamos tavaszillat, a gyümölcsfák virágai gátlástalanul csábítják magukhoz a bódult beporzókat, a föld még mindig párologtatja a mélyből a két napja hullott esővizet.
Séta közben kedvtelve figyeli a girbegörbe utcát, az út szélén álló, többnyire téglából, ritkán kőből vagy fából épült, alacsony házakat, melyekben a közösség családjai laknak. Elhalad pár nagyobb méretű kert mellett, megcsodálja az épp csak előbújt saláta-, retekleveleket, odaköszön a veteményesekben dolgozóknak. Közben összegyűjti a mosnivaló ruhákat.
Már távolról hallja a férfiak mély, vidám hangját, a kalapácsok serény kopácsolását; hamarosan meg is pillanthatja őket. Páran a tetőn munkálkodnak, a viharban kidőlt fa ütötte lyukat foltozgatják, új gerendákat szögelnek a régiekhez; a többiek a ház előtt aprítják fel a vétkes, földből kifordult növényt, deszkát vagy tűzifát készítve belőle.
Mikor megpillantják a lányt, azonnal alábbhagy a munkakedv. Köré gyűlnek, bekukucskálnak a fonott kosárba.
– Hogy vagy ma, Caroline? – kérdi az egyikük mosolyogva.
– Nagyszerűen, Joe, főleg, mert ilyen csodás az időnk. Ez már szinte nyár – feleli, s közben evőeszközt ad mindenkinek.
Együtt letelepednek a székekre, a felhasított farönkökre, egyesek már csak az élénkzöld füvön találnak helyet, és nekilátnak ebédelni.
Carrie jókedvűen falatozik közöttük, nyugalma csaknem háborítatlan, egyedül az alhasában feszülő, különös érzés zavarja, ami akkor keletkezik, ha pillantása találkozik a vele szemben ülő, sötét hajú férfiéval. És az a felkavaró, ragyogó kék szempár igencsak gyakran téved felé. Hogy zavarát leplezze, érdeklődve a mellette étkezőhöz fordul.
– Mikorra fogtok elkészülni?
– Ha ilyen ütemben haladunk, talán már holnap, de legkésőbb holnapután.
– Gondolom, Abby nagyon hálás, amiért ilyen hamar visszaköltözhettek.
– Persze – bólint Joe. – Pont a legrosszabb helyre zuhant ez a szegény fa. Ráadásul Abby nem szeretne senkinél sokáig vendégeskedni a babával.
– De hisz mindenki szívesen…
– Igen, de hát ő már csak ilyen – von vállat a férfi. – A pici elég sokat fent van még éjjel, és most a foga is rontja a helyzetet. Itthon csak mi hallgatjuk.
Carrie elvigyorodik. Megint érzi magán a kutató, gyomorremegtető tekintetet. Igyekszik nem odafigyelni.
– Martha hogy van? – érdeklődik a másik oldalánál ülő.
– Jól, nincs gondunk semmire.
A társalgás folytatódik, míg az ebéd kitart. Aztán Caroline feláll, elpakolja a tálakat, kanalakat, villákat. Valaki mellé lép, gyengéden megérinti libabőrös karját.
– A folyóhoz mész? – A pillantás rajta pihen.
– Igen, mosni fogok – válaszol Carrie, és felnéz a sötét hajú férfira.
– Elkísérhetlek?
– Nincs dolgod itt, Eriq?
– Egy kis ideig tudnak nélkülözni.
– Jó, de akkor te hozod a kosarat.
A félénk mosoly felragyog.
Egy darabig csendesen sétálnak egymás mellett, nézik, hallgatják a természet milliónyi rezdülését: a szellő lágy táncát a lehulló virágszirmokkal, a dünnyögő méhek szorgos munkáját, az eleven, színpompás életet.
– Caroline, gondolkoztál már a múltkori kérdésemen? – töri meg a csendet a férfi.
– Az igazat megvallva… igen. Úgy véled, összeillő pár lennénk?
Eriq megáll, leteszi a rátestált csomagot, szembefordítja magával a lányt. Tekintetük összefonódik, mindketten érzik azt az édes feszültséget, ami folyton rájuk telepszik.
– A kémia működik köztünk, a többihez már csak idő kell. – Eriq izgatottan kémleli a kipirosodott arcot, várja a választ.
– Jó, mert én is így gondolom – mosolyodik el a lány.
– Akkor… udvarolhatok neked?
– Most már muszáj lesz – nevet Caroline, aztán felkapja a kosarat, és gyors, szinte szaladó léptekkel továbbindul a folyó felé.
A férfi fejcsóválva néz utána, majd visszasiet az építkezésre.
Carrie szája sarkában még ott ül a mosoly nyoma, mikor a partra ér. A hűvös, tiszta vízen ragyogva játszik a napfény, a távolban húzódó dombok üde zöldjét megtörik a legelésző birkák szürke foltjai.
Az évszázados, ágas-bogas juharfa árnyékában felfedezi nagyanyját és a köré gyűlt gyerekeket. Leül melléjük, hallgatja az ősz hajú asszony rekedtes szavait, figyeli mélyen barázdált, sokat megélt arcát.
– …mert akkoriban az emberiség már tragikus irányba tartott. A politikusok a csillagokat is lehazudták az égről, hogy még gazdagabbak legyenek, az emberek örökösen rohantak, nem jutott idejük az igazán fontos dolgokra, és a bolygó nagyon, nagyon szenvedett, mert a végsőkig kihasználtuk erőforrásait. Sok nemzet harcolt egymással, a háború az életünk állandó részévé vált, és még csak fel sem fogtuk igazán.
– Elisa, nem teljesen értem ezeket a dolgokat – szakítja félbe a rögtönzött történelem órát az egyik nagylány. – A politikusok…?
– A nép vezetői – segíti ki az asszony.
– Szóval, ha ők voltak a vezetők, miért verték át a népüket? Nekik nem a támogatás, a felvirágoztatás lett volna a feladatuk? Azon kellett volna fáradozniuk, hogy az embereknek jobban menjen a soruk, hogy boldogok legyenek. És a nép! Miért hagyták, hogy kihasználják őket?
Elisa bölcs tekintete megértést tükröz.
– Ezek azok a kérdések, melyekre képtelenség válaszolni. Több ezer év alatt fajult így el a helyzet, és az idő előrehaladtával egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtünk. De egy ponton megálljt kellett parancsolni a rossznak, meg kellett fékezni az emberi gyarlóságot, kapzsiságot. Véget kellett vetni ennek a világnak. Ám a vég nem úgy jött el, ahogy a legtöbben várták. A változás az emberek gondolkodásmódjában indult meg: nem akartak tovább rabszolgaként élni. Sok országban szinte egy időben véres tüntetések kezdődtek, a kormányokat lemondatták, de az ideiglenes hatalom sehol sem működött jobban, mint az épp csak elkergetett. Pár hét alatt végleg összeomlott a gazdaság. A cseppet sem békés karácsony után egy még kegyetlenebb új év köszöntött ránk. A felszított tömegek először a politikusokkal végeztek, majd következtek a nagy bankok vezetői. – Elisa észleli az arcokra kiülő értetlenséget. – Caroline, mesélsz nekünk a bankokról?
A felszólított meglepődik, de gyorsan összeszedi magát és bólint.
– Ezek nagy épületek voltak, ahol az emberek a pénzüket tartották. Ha dolgoztak, fizetséget kaptak, érméket és jegyeket, amiből élelmet, ruhát, mindenféle dolgot vehettek. Mindenki igyekezett minél több pénzt szerezni, így kialakult az… egyenlőtlenség. Jól mondtam, nagymama?
– Igen, akkoriban az emberek szerették azt gondolni, hogy a vagyonuk mások fölé emeli őket. A radikális változást sürgetők hamar felismerték, hogy a pénz a legnagyobb baj. Önként lemondtak saját tulajdonaikról, és erre biztattak másokat is. Tíz hosszú évbe telt, mire a mostani rend kialakult, mire az emberek elfogadták, hogy nem a vagyonuk határozza meg, kik ők. Aki erre nem volt hajlandó, azt egész egyszerűen megölték. A nagyvárosok lassan elnéptelenedtek, az óriási épületeket elhordták, hogy a közösség házait megépítsék belőlük, vagy az enyészeté lettek.
– Mi történt a pénzzel? – kérdi az egyik fiú. – Én még soha nem láttam egyet sem.
– A papírpénzeket többnyire elégették, hatalmas máglyákat raktak belőlük; az érméket a tengerekbe, óceánokba szórták. Mostanra a természet talán már elpusztította azt a rengeteg fémet. Ti vagytok az első generáció, akik már csak könyvekben láthatjátok a társadalom megrontóját.
Elisa végigtekint hallgatóságán. Tiszta, romlatlan gyerekek ülnek előtte, egy új, szép világ várományosai.
– Aztán lassacskán mindenhol beköszöntött a béke, megtanultunk együtt, egyenlőként élni. Rájöttünk, mennyire felesleges birtokolnunk a dolgokat, csak önmagunkat láncoljuk le vele. És azt is beláttuk, hogy közösen sokkal többet elérhetünk, mint ha egymagunkban állnánk. A Föld gyógyulófélben, ahogy mi is. – Az asszony elmosolyodik; úgy érzi, ez a tökéletes végszó. – Menjetek, játsszatok egy kicsit!
A fiatalok felpattannak, szétszélednek a tisztáson, egyedül Caroline marad mellette.
– Nem tudom, megértik-e a múlt mérhetetlen fontosságát? – mondja ki hangosan aggályait Elisa.
– Nagymama, soha nem fogjuk teljesen megérteni, mert mi nem éltük át. De ne aggódj, mire felnőnek, tudni fogják, hogyan kell megőrizni ezt a nagy ajándékot, amit tőletek kaptunk.
– Remélem.
– Viszont képzeld, mi történt ma – súgja izgatottan a lány. – Eriq odajött hozzám, és…
– Végre összeszedte a bátorságát?
– Igen. Egy nap talán családot alapítunk.
Az asszony boldogan néz unokájára: a kislány hamarosan nővé érik.
– A vonzalom megvan, ez észrevétlenül szerelemmé finomodhat.
– Ebben bízunk mi is – mosolyog halványan Caroline.
Az önfeledt perceknek a fogócskázó gyerekek éles, riadt visítása vet véget. Elisa és Carrie felpattan a fa tövéből, és a zaklatott hangok irányába siet.
A folyótól nem messze, a zöld fűben egy ismeretlen alak hever, fakó arca láttán nehéz eldönteni, él-e még vagy már halott. Testén lógnak a koszos, rongyos ruhák, megmaradt kevéske, seszínű haja zsíros csimbókokban tapad koponyájára, lába meztelen.
Az idős asszony lehajol, kézfején vizsgálja az idegen szabálytalan lélegzetét.
– Szaladjatok, hívjatok pár férfit, aki a faluba cipeli! – utasítja az elnémult kisfiúkat. – Caroline, hozz egy kis vizet!
A lány óvatosan itatja tenyeréből a lassan eszmélő szerzetet, igyekszik lemosni arcáról a port, izzadságot.
Mire ezzel végez, megérkeznek az építkezésen dolgozók. Felemelik, elviszik a tiltakozni képtelen jövevényt. A többiek utánuk sietnek.
– Nagymama, szerinted ez az ember… beteg? – kérdi tűnődve Carrie.
– Nem hinném. Mostanra teljesen eltűntek a régi betegségek, mindenki egészséges, mert kiegyensúlyozottan élünk. Talán hosszú utat tett meg, és… Mindenesetre különös – feleli elgondolkozva. – Rosszat sejtek.
A férfiak a hiányos tetejű ház előtt teszik le az ismeretlent, ők is megitatják.
– Kö-kösz-köszönöm – hebegi rekedten, mikor végre képes megszólalni, aztán elhallgat.
– Te meg honnan keveredtél ide? – firtatja Joe vidáman, miután meggyőződik róla, hogy vendégüknek a kimerültségen, szomjúságon kívül nincs más baja.
– A folyó mellett vándoroltam – válaszolja a férfi bátortalanul.
– Akkor miért nem ittál?
– Abból a mocskos vízből?! Kutat meg nem találtam. Ha adtok tiszta vizet meg élelmet, megfizetem. Busásan. – A szakadt nadrág zsebébe nyúl, előhúz egy maréknyi gyűrött, zöld-fekete bankjegyet, és Joe felé nyújtja.
A köré verődött tömegből felszakad a hitetlenkedés halk moraja, a fiatalok megdöbbenten nézik a sosem látott pénzt.
– Nem elég? Van még! – kiált fel a férfi, újabb és újabb bankókat szór a földre.
– Szóval te is olyan vagy? – hasít keresztül a méltatlankodó dünnyögésen Elisa erőteljes hangja. – Eltelt harminc év, de ti még mindig léteztek! Hol bujkáltál eddig?
Az idegen rémülten bámul az idős asszony gyűlölettől izzó szemébe. A többiek, köztük Caroline is, bizonytalanul, várakozva figyelik hol Elisát, hol a rongyos kívülállót.
Az ősz hajú nő az út porát kémleli, lehajol valamiért. Mikor felegyenesedik, már nem üres a keze, ráncos kézfején megfeszülnek a halványkék erek. Lendíti karját, s elrepül a marokra fogott kő. 


















_@/" 

2012. december 18., kedd

Mesés December - Anyakanyar Mesetár



Kedves Mindenki!


Talán páran tudjátok, hogy idén télen két mesével indultam az Anyakanyar Adventi Mesepályázatán, és mind a kettő helyet kapott a Mesetárban.

December 15-től lehet meghallgatni a Sarki fény című mesémet, és ma végre felkerült a másik is, A téltündér meséje.


A két kis történetet itt érhetitek el: Anyakanyar Mesetár


A mesék kicsit később felkerülnek majd ide a blogra olvasható formában is, addig viszont Gubás Gabi csodás előadásában hallgathatjátok meg őket (tényleg nagyon szép lett mind a kettő).



További mesés decembert kívánok mindenkinek! :)




Stigu





















_@/"

2012. október 28., vasárnap

Az én mesém 5. - Tünde-mese (vágatlan verzió)



Kedves Mindenki!


A héten végre kézbe vehettem az elkészült, gyönyörű "Az én mesém 5." kötetet, amiben sok-sok mese között az enyém is helyet kapott. :)


Ennek örömére szeretném megosztani veletek első "komoly" mesémet. :) A pályázatra anno 1 oldalas írásokat lehetett küldeni, viszont az enyém kicsit hosszabbra sikeredett, úgyhogy nagy szívfájdalmamra le kellett rövidítenem. Ide most az eredeti, hosszabb verziót töltöm fel (mert nekem az jobban tetszik...) :)


Jó olvasást hozzá! :)








Tünde-mese



Hol volt, hol nem volt, Tiszán innen, Tiszán túl, élt egy szerény lány, Tünde. Szülei kései áldásként kapták. Az aranyhajú, katángkék szemű gyermek lassacskán felcseperedett, szűk lett neki a faluszéli kis parasztház, látni szerette volna széles e világot.
Egy álomfényes napon batyut kötött kevéske útravalójából, elbúcsúzott szüleitől, és elindult, hátha megtalálja azt, amiről nem is tudta, hogy keresi: a szerelmet. Útján a szíve vezette, a lába vitte, ismeretlen tájakon át – végtelen, zöld fűvel borított mezőkön kelt át, szürkés-kék, bő vizű folyók zubogtak mellette, buja, élettel teli erdőkben hallgatta a vidám madárcsevejt. Találkozott számos emberrel és állattal, de maradásra senki nem bírhatta.
Két napon át rótta a végtelent, két éjen megpihent a békés erdőben vagy egy istállóban a lovak között. A harmadik nap, midőn már épp’ szállt le az este, az alkonyodó erdőben furcsa hangot hallott: halk, fájdalmas nyöszörgést. Hamar rátalált a zaj forrására. A puha avarban különös alak feküdt. Az idegen éjsötét haja csak félig takarta hegyes, szokatlan kinézetű fülét, sápadtfehér bőrén sebek piroslottak. Megtépázott ruháját mintha fatörzsből, mohából és viharos, szürke égből szőtték volna. A férfit hatalmas agancsú szarvasbika őrizte.
Mikor a lány közelebb lépett, az állat fenyegetően lehorgasztotta fejét, a levegőbe szimatolt, majd egy pillanat múlva megnyugodva hátrált pár lépést. Tünde letérdelt az élettelennek tűnő ifjú mellé, és megigézve bámulta. Sosem látott még ennyire meseszép, tiszta lényt. Végigsimított hószínű arcán, mire a sápadt szempillák megrebbentek, felnyíltak. Az idegen barna szemeiben élet csillant.
– Ki vagy te? – kérdezte Tünde elrévedve.
– Vizet… kérlek… – nyögte a férfi száraz torokkal.
Tünde a fülét követve gyorsan megtalálta a forrást; megitatta a szomjazót a kristálytiszta hegyi patak édes vizével.
– Most már el tudod mondani, ki vagy? – nézett le rá a lány szelíden kérlelve.
– Jázon vagyok, a tündérbirodalom trónörököse. Köszönöm, hogy megmentettél.
– Nem mentettelek meg – rázta meg a fejét Tünde. – Csak innod adtam.
Jázon felragyogó, meleg mosolya megdobogtatta a lány szívét.
– Visszahoztál az életbe, és itt marasztaltál – magyarázta a férfi. – Ahogy megpillantottalak, eldöntöttem, hogy élni akarok.
– Te tényleg… tündér vagy? – tudakolta döbbenten a lány. – Hiszen nincs is szárnyad.
– Jól elrejtjük a szárnyunkat, ha az emberek világába látogatunk. Ha tudnátok, hogy létezünk, nagy veszélynek tennénk ki magunkat. Néha még így is bajba kerülünk.
– Nekem miért mered elmondani mindezt?
– Te más vagy. Érzem. – Jázon megfogta Tünde egyik kecses, apró kezét. – Benned nincs semmi gonoszság.
– Mi történt veled?
– Erről inkább nem beszélnék; boruljon rá áldásos feledés. De ha szeretnéd, mesélek az én világomról.
Jázon hajnalig mesélt a csendes folyókról, melyeknek szikrázó vízcseppjeiből gyöngysort fűznek; a tenyérnyi, sosem látott színű pillangókról, amik az illatos virágok éltet adó nektárját szürcsölik; a békében együtt élő tündérekről és manókról, a varázslatos birodalomról.
Ahogy az első napsugarak rájuk vetődtek, a férfi érezte, hogy teste új erővel telik meg. Barna pillantásával Tündét fürkészte.
– Vissza kell térnem a saját világomba. Velem tartanál? – kérdezte reménykedve a lánytól. – Tudnál ott boldogan élni?
– Csak ott tudnék. Csak veled – felelte Tünde örömtől repeső szívvel.
Kézen fogták egymást, és mire a nap az ég tetejére hágott, eljutottak az egyik óriási hegy lábánál megbúvó barlang szájához.
– Ez tündérország bejárata. – Jázon Tünde felé fordult, és nyugtalanul a szemébe nézett. – Nekem könnyű átjutnom, de neked ki kell állnod a próbát.
– Milyen próbát?
– Le kell küzdened a legnagyobb félelmedet. Csak így kaphatsz szárnyakat.
Tünde habozás nélkül bólintott. Megölelték egymást, majd Jázon a barlangba lépett. A lány reszketve pillantott a benti sötétségbe – habozott bemenni. Azután bátorságra sarkallta szívét, és elindult a férfi után.
A barlangba semminő fény nem hatolt; Tünde az érdes falat tapogatva jutott egyre beljebb. Lépésről lépésre párolgott el a vaksötéttől való félelme. Rövid idő múltán világosság szivárgott a fekete falak közé, megmutatva a hívogató kijáratot. Röppenve szaladt a barlangon túli, ismeretlen világba.
Odakint Jázon várt már rá. Ámulva csodálták egymást: Tünde nem győzte nézni a férfi sötétkék, csillogó szárnyát, kipirult, szerelemtől ragyogó arcát; Jázon óvatosan megérintette a lány égkék szárnyát, szeme beitta megváltozott, mezei virágokkal tarkított ruhájának ezerszínű szépségét.
Átölelték egymást, és együtt elindultak tündérország királyságába. Három nap múlva megtartották menyegzőjüket, ahol a birodalom minden mesebeli lakója tiszteletét tette.
Tenger sok gyermekük született, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. 





















_@/" 

2012. október 19., péntek

ÚJ APOSZTRÓF KÖTET RENDELÉS ÉS MEGJELENÉS



Kedves Mindenki!


Talán már tudjátok, hallottatok róla, hogy újabb írásom fog megjelenni az Aposztróf Kiadó révén. A novella a "Feledés" címet viseli, és 2012 november 17-én lesz először olvasható, mikor az antológia megjelenik.  :)


A kiadó jóvoltából a szerzők kedvezményesen juthatnak a kötethez, így megint felajánlom nektek, hogy olcsóbban, 1.500 forintos áron igényelek annak, aki szeretné kézbe venni, hazavinni a könyvecskét. :)

A "rendeléseket" leadhatjátok itt a blogon akár komment formájában, akár a chatboxban, vagy jelezhettek nekem a facebook-on, illetve e-mailen keresztül is OKTÓBER 28-IG! 


Az antológia hivatalos BEMUTATÓJA 2012 NOVEMBER 17-én lesz, 15 órától a CORVIN MŰVELŐDÉSI HÁZBAN (Erzsébetligeti Színház - Budapest, 16. kerület, Hunyadvár utca 43/b.)
Itt velem is találkozhattok majd; SZERETETTEL VÁROK MINDENKIT! :)




További szép vénasszonyok nyarát, illetve jó hosszú hétvégét! :))

Stigu




















_@/"

2012. szeptember 30., vasárnap

Csillagom, csillagom - 2012-es tábori novella



Sziasztok!


Mivel idén is voltam táboroztatni (kicsit később a megszokottnál, augusztusban), ezért idén is született táboros novella. :)

/Az előző években készültek itt találhatók: Vadles, Szentivánéji álom./



Ez most egy pirinyót más lett, mint a másik kettő, de hát mi is mindig változunk... :)


Jó olvasást hozzá! Ha tetszett, írjatok kommentet nyugodtan! :))









Csillagom, csillagom



Idén is vártam, vártam a csodát, de nem történt semmi. Talán bezárultak a bűbájt átengedő kapuk – Szent Iván mágikus éjjele már a nem túl közeli múlt; a bűverő ennyi idő elteltével biztos eloszlott, szétfoszlott. Vagy csak egyszerűen elfogytak a csodák. A magas tölgyfák között nem csillant éteri, hófehér bőr, az erdő buja zöldjét nem törte meg a vöröses bunda felvillanása. Néma volt a más-világ.
Azért kis, hétköznapi varázslatok körüllengedeztek: fiatal szarvasok ugrálgattak csupán pár méterre tőlünk, óriási, színpompás lepkék és gyors röptű denevérek szálldostak a sötétben. A természet uralt mindent, ide csupán foltokban férkőzött be a civilizáció.
Utolsó este, a tábortűz körüli vidám és kissé hamis éneklés után a legbátrabbakkal éjszakai túrára indultunk.
Izgatott-feldobottá váltam készülődés közben, ahogy meleg ruhát öltöttem, szúnyogriasztóztam, csakliztam egy menő fejlámpát és a zsebembe tartalékoltam némi édességet; a kapun kilépve már alig fértem a bőrömbe. Erősen reméltem, hogy végre történik valami emlékezésre érdemes.
Már a tábor melletti erdősáv legelején találkoztunk a honos lakókkal: a fák között tébláboló szarvasok szempárjai kissé félelmetesen verték vissza a rájuk vetülő mesterséges fényt, a fehér-sárga pillangók felbolydulva repültek neki a lámpák műanyag-üveg borításának. A lábunk alatt hangosan, a finom csendet szétverve ropogtak a lehullott, elszáradt levelek és ágak.
Igyekeztem kizárni az általunk keltett zajokat, hogy meghalljam a kinti élet hangjait, az oda nem illő, mágikus neszeket. De az agancsos állatok avart recsegtető lépésein és a lehulló makkok koppanásán túl csak a szendergő erdő békessége vett körül.
Bármennyire akartam, eltűnt a mágia. Még eltévedésünk során sem találtam meg a varázst.
Miután megleltük a hazavezető utat, és ágyba dugtuk az álomba ringatást nem igénylő lurkókat, kiültünk a kertbe, hogy beszélgetés közben gyönyörködhessünk a tiszta, augusztusi égboltban.
A mesterséges világtól messze semmi nem törte meg a hatalmas Univerzum látképét, a milliónyi távoli csillag fényesen ragyogott a végtelen, éjsötét háttér előtt.
Elrévedve figyeltem a sok-sok ezüstös pontot, a több fényévnyire keringő-bolyongó égitesteket.
– Anya, most lehet látni sok hullócsillagot? – kérdezte a legifjabb táboroztató.
– Elvileg igen. Csak ki kell várni – érkezett a felelet.
Elgondolkoztam, mit kívánnék, ha látnék egyet: jó pár dolog hiányzik az életemből, de a legtöbbet majd elintézem magamtól, azokra felesleges kívánságot pazarolni; a többi pedig nagyon távoli vágynak tűnik még, azok ráérnek, és idővel úgyis hozzám találnak majd.
Tekintetem cikázva próbálta egyszerre nézni az egész mennyboltot, nehogy lemaradjak a pillanatig tartó szikrázásról.
Aztán pár perc múlva épp fölöttem égett porrá egy légkörbe hasító meteor. Elakadt a lélegzetem, szemem hitetlenül itta be a mesébe illő látványt. A hirtelen megszülető kívánságot nem mondtam ki hangosan – nehéz is lett volna, tekintve, hogy a vágyakozó gondolat nem állt össze egésszé, inkább csak egy nagyon erős érzés maradt.
Ez a nagyon erős érzés kitartott még akkor is, midőn álomra hajtottam a fejem.

Nem sokkal később egy idegen országban ébredtem, ahová a kívánságom vezetett el, és a puhazöld fűben fekve a fekete-ezüst eget néztem. Ugyanaz az ég volt, de az alattam elterülő föld máshogy, édesebben illatozott. A selymes fűszálak cirógatták ujjbegyeimet, a kézfejemet ismeretlen-ismerős ujjak simították.
Oldalra fordítottam a fejem, csillagfénnyel ragyogó pillantásunk egymásra talált…
A túl korai ébresztő pedig egy pillanat alatt szétzúzta a mesés álmot; mire a reggeli kávémhoz jutottam, csak egy halvány, színtelen kép maradt belőle.

Egy évvel később a Temze partján állva lestem az augusztusi csillagokat, remélve, hogy újra kívánhatok, bár már minden vágyam teljesült. Újra hittem a csodákban.
A folyó visszatükrözte a ragyogó égboltot, így olyan érzés öntött el, mintha az egész Mindenség együtt lélegezne, szívdobogna velem.
Valaki mögém lépett – rögtön tudtam, hogy Ő az –, hátulról átölelt, és megcsókolta a tarkóm. A pulzusom felgyorsult, a lelkemet viszont tökéletes megnyugvás árasztotta el: immár társra találtam, vége a hosszú egyedüllétnek.
– Láttál hullócsillagot? – kérdezte, s közben állát a fejem búbjára támasztotta.
Elmosolyodtam.
– Már nincs rá szükségem. 






















_@/" 

2012. szeptember 17., hétfő

Pokoli fogadalmak - Szó-kincs 2012



Sziasztok!


Most, hogy elküldtem a novellákat az Aposztróf Kiadó őszi pályázatára, épp itt az ideje, hogy feltegyem a Szó-kincs 2012 kötetbe (ITT megrendelhető) bekerült írásom.

Ezt a művet januárban már olvashattátok (az "Újévi fogadalmak" pályázatra született, ahol 3. helyezést ért el, és nyereményként egy hivatásos szerkesztő nézte át a novellát); az antológiába ez a kissé megváltoztatott verzió olvasható.


Jó szórakozást hozzá! Ha tetszett, hagyjatok pár sort, ha nem... akkor is! :)







Pokoli fogadalmak


Saci az ablaknál állva figyeli a kinti zord tájat. Az utcán hatalmas pelyhekben hull a hó, és most meg is marad – nulla fok alatt a hőmérséklet. Így még kevesebb a kedve kimozdulni. A szobában jóleső meleg uralkodik, főleg a radiátor mellett; kint minden fagyos, a házak tetején és a kopár fák ágain vékony rétegben megül a hó. Az utakon senki sem jár, ami nem meglepő ilyen ronda időben.
Ő sem jószántából vállalkozik erre a fogvacogtató lépésre: fogadalmat tett. Ráadásul jó sokat.
Elszakítja tekintetét a jeges külvilágról, pillantása végigszalad a hálószoba barackszínű falain, majd megállapodik a bevetetlen ágyon. A puha párnák és takarók közt élete szerelme heverészik, mint egy jóllakott nagymacska.
Saci ingerülten felsóhajt, ahogy arra a bő negyedórára gondol, amit távol fog tölteni tőle. Semmi kedve hozzá, mégis muszáj.
– Biztos, hogy ebben a zimankóban… – kezdi Máté, de a nő a szavába vág.
– Igen. Így is túl sok ígéretemet megszegtem már.
Bűntudatosan gondol be nem tartott fogadalmaira – még csak január második napja van, de a kövér lista egy részét máris sikeresen áthágta. Előző nap akkurátusan, pontokba foglalva összeírta, min kell változtatnia, majd az újév első lendületével legalább a felét semmibe vette.
Most fejben újra átnézi a teljesíthetetlennek bizonyuló tételeket: „nem eszem degeszre magam”, „leszokom a bagóról”, „megpróbálok egészségesebben élni”. Ráadásul ezekkel együtt ugrik az utolsó is: „megfogadom, hogy az összes fogadalmamat megtartom”. Muszáj megtennie mindent, hogy ne kelljen egy újabbat kihúznia a sorból.
– Szerintem egy napot igazán kihagyhatsz – győzködi tovább Máté. – Különben sincs semmi szükséged erre a rohangászásra. Így vagy gyönyörű.
Sára nem hagyja, hogy a férfi hínárzöld, szédítő pillantása eltántorítsa.
– Kíváncsi vagyok, akkor is ezt fogod-e mondani, ha meglátod a frissen felszedett hurkácskáimat – húzza el a száját, miközben a rengeteg elfogyasztott disznóhúsra, édességre és chipsre gondol. – Neked még gyors az anyagcseréd, és elég hetente egyszer lemenned a konditerembe, de én könnyen tehenesedem.
Máté szeme megvillan, sötétül egy árnyalatnyit, így egészen barnának tűnik.
– Lemozoghatjuk máshogy is – mosolyodik el. – Sokkal élvezetesebben.
Az ajánlat borzalmasan csábítóan hangzik Saci számára, mégis erős marad. Nem azért készülődött hosszú percekig, hogy aztán meghátráljon. Harisnyát, vastag melegítőnadrágot húzott, rétegesen felöltözött, copfba szerencsétlenkedte rövid, fekete haját. Már csak a kabát és az egyéb kiegészítők hiányoznak.
– Ha hazaértem, visszatérünk erre – ígéri Máténak.
A férfi kikel az ágyból, hozzá lép, ő is kitekint az egyre havasabb tájra. Utána Sárát figyeli meg tüzetesen: nagy, barna szemében szilárd elhatározás csillog, alakja nem a mai divatnak megfelelően sovány, hanem a legtökéletesebben kerekded. Szép, nőies formáit öröm nézni, érinteni, nem veszik el a karjai közt, mint a csontkollekció, nádszál nők. Titokban reméli, hogy Sacinak sosem sikerül annyira lefogynia – olyanra fogynia –, de persze ezt a vágyát nem hangoztatja előtte. Lehajol hozzá, röpke csókot ad neki, közben átfogja teltkarcsú derekát.
– Siess vissza! – kéri, majd felsegíti a nőre kabátját, ráadja meleg sálját, sapkáját, és egészen az ajtóig kíséri.
Sára sóhajtva kilép a hófehér utcára, tessék-lássék módon bemelegíti izmait, ízületeit, aztán futásnak ered.
Az úti cél a közeli park, ahol egy rövid kört akar megtenni. Előző nap, miután sikerült felülkerekednie lustaságán, csupán egyszer tudta megkerülni a kis teret. Többet nem mert kockáztatni, mert valahogy még haza kellett jutnia, és így is hosszú percekbe telt, mire otthon újra rendesen kapott levegőt. Mára nincsenek túl merész elvárásai: örül, ha ebben a ronda időben a tegnap megtett távot teljesíti.
A fehérre havazott vaskerítés mellett ráfordul az üres kutyafuttató sávra. Ilyen zimankóban még a házi kedvenceket sem viszik ki az emberek – suhan át a fején. Nincs még egy olyan bolond, aki egy fogadalom miatt képes a kinti mínusz sok fokban rohangálni. De úgy gondolja, ez az egy pont kiemelten fontos – „minden nap mozgok, hogy ne legyek még hájasabb” –, és meg kell tartania. Az a szörnyű előérzete, hogy ha egy újabbat megszeg, akár az egész listát dobhatja ki a kukába. Pedig milyen felemelő lenne egész évben ezek szerint élni, egészségesen, soványra fogyva, megtisztulva.
A táv felénél érzi, hogy kényelmetlen sportcipőjét teljesen beáztatta a lucskos hólé. Megpróbálja figyelmen kívül hagyni a lépéseit kísérő cuppogó, nedves hangot, helyette magába szívja a csípős tájat: a barna-fehér, kopár fák, a magányosan várakozó játékok látványát, a vizes aszfalt szürkeségét. Igyekszik kellemesebb dolgokra gondolni, például az otthon őt váró férfira, de mert egyre jobban fázik a keze és a lába, ez egyre nehezebb. Képtelen örülni a hónak, a hidegnek, a télnek, az egészséges mozgásnak. Pedig meg kéne becsülnie mindent, amit az Univerzum, a sors vagy bármi felsőbb hatalom ad neki. Szomorkodva könyveli el magában, hogy az idei fogadalmaknak lassacskán annyi.
A teljes kör megtétele után hazafelé veszi az irányt. Lehelete egyre fehérebben gomolyog előtte, a levegő tovább hűl, talpa alatt ropog a jeges hó.
Már csak két ház van hátra a jól ismert sötétpiros kapuig, mikor kihúzzák alóla a talajt. Feneke keményen csattan, könyöke fájdalmasan ütődik a jégfoltos aszfalthoz. Pár pillanatig csillagokat lát, és azt sem tudja, mi a csuda történt. Aztán rájön, hogy elcsúszott egy lefagyott tócsán.
Nagyokat nyögve, bosszankodva kászálódik fel. Sajog mindene, miközben halkan szidja a mai napot, a havat, a telet és saját magát, amiért még mindig ragaszkodik az ígéreteihez. Pedig épp most vett semmibe megint egyet: „ezentúl csak pozitív gondolataim lesznek”.
Lassan, óvatosan lépked haza; nem siet, bármennyire is zavaró a hideg nedvesség a nadrágja hátulján. Az ajtóban Máté fogadja, széles mosolya rögtön leolvad az arcáról, amint végignéz a meggyötört nőn. Lehúzza róla vizes cipőjét, kabátját, megsimogatja fagyott ujjait.
– Készítettem neked egy bögre jó forró teát – néz rá kedvesen, és máris indul a konyhába. – Kérsz bele mézet és citromot?
Sára leverten gondol a listájára, végül úgy dönt, ha már a legtöbbet megszegte, egy se maradjon.
– Pokolba a fogadalmakkal – morogja az orra alatt, majd a férfi után kiált. – Inkább egy kis rumot tegyél bele! 












_@/" 

2012. augusztus 31., péntek

Az én mesém 5. mesekönyv - Eredményhirdetés



Kedves Mindenki!


Újabb esemény közeleg, erről adnék most egy kis hírt.

2012. SZEPTEMBER 8-ÁN végre megjelenik AZ ÉN MESÉM 5. című mesekönyv, melyben az én egyik mesém is helyet kapott. :)

!!! /SAJNOS A MESEKÖNYV MEGJELENÉSÉT OKTÓBERIG ELHALASZTOTTÁK! Az eredményhirdetés meglesz, de a könyvet még nem tarthatjuk a kezünkben. :( /

A könyvet a 6. ORSZÁGOS MESEFESZTIVÁL keretein belül fogják bemutatni, 14 ÓRÁTÓL.

Előtte, 13:30-tól tartják a MESEÍRÓ ÉS ILLUSZTRÁCIÓS PÁLYÁZATOK EREDMÉNYHIRDETÉSÉT (Kő-Café Galéria).

A helyszín: KÖSZI - Budapest 10. kerület, Előd utca 1.




Az eseményről bővebb tájékoztatást olvashattok a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központ honlapján.


Szóval szeretettel várok mindenkit, aki szeretne összefutni velem, 2012. SZEPTEMBER 8-ÁN, SZOMBATON, 13:30-TÓL A KÖSZI-ben (1105 Bp., Előd u. 1.)



Élvezzétek a maradék pár nap nyarat! :)


Stigu










_@/" 

2012. augusztus 6., hétfő

2012 Nyári ÍRÓ-OLVASÓ TALÁLKOZÓ



Kedves Olvasók!


Épp itt az ideje, hogy hírt adjak a Nyári Író-Olvasó Találkozóról!

Nos, most úgy néz ki a dolog, hogy augusztusra érkezett a legtöbb szavazat (meg ugye a június-július már kiesett a lehetőségek közül). :D

A tervek szerint AUGUSZTUS 24-26-án (péntek-vasárnap) tartanánk a TALÁLKOZÓT, ABYnél, KŐSZÁRHEGYEN (a pontos címért írjatok, ha jöttök).
A részleteket (leutazás, hazajövetel stb.) egyelőre még homály fedi, azzal majd ráérünk foglalkozni, ha kiderül, mennyien és kik jönnek. Persze nem kötelező a három nap, egy napra is ide lehet ficcenni. Aki több napra jönne, annak biztosítunk koszt-kvártélyt. :)

A PROGRAMOK között lesz:
- felolvasás
- quiz (ha sokan összejövünk, és érdemes összeállítani 1-1 kérdéssort) és természetesen nyeremények a legokosabbaknak
- kötetlen csevej a művek alkotói folyamatáról, a leendő tervekről és bármi másról, ami érdekel titeket...
- Twilight Cluedo - játék a közös (de főleg Atyus) készítésű, gyönyörű társasjátékkal (amiről Abynél találtok egy csodásan szép képet, lessétek meg!)  :)



MÁS!!!

Még egy kérdéssel fordulok hozzátok:
Ez a többnapos olvasói találkozó vidéken lesz,és tudom, hogy sokan nem szívesen utaztok messzire. Lenne igényetek egy pesti, egynapos találkára (mondjuk valami parkban/szabadtéri helyen)??



A "jelentkezést" az augusztusi összejövetelre, illetve a lelkes válaszaitokat ide is megírhatjátok kommentben, vagy jelezhettek nekem e-mailben, a chatben vagy akár a facebookon is. :)



További csodás nyarat!



Stigu











_@/"

2012. július 19., csütörtök

Szó-kincs 2012 DEDIKÁLÁS, KÖNYVBEMUTATÓ



Kedves Mindenki!


Na, szépen elfelejtettem beszámolót írni a Szó-kincs 2012 eseményeiről... :)) Most gyorsan pótolom. :)



DEDIKÁLÁS - JÚNIUS 09. szombat


Szép, kora nyári napra sikeredett ismét a dedikálás; sütött a nap, de szerencsére annyira nem volt meleg, néha még egy kis csepergő eső is hűsített.
Korán kimásztunk a könyvhétre, hogy Vavyan Fabletől is begyűjthessük az aláírásunkat. Pár órás sorban állás után sikerült is találkoznunk az írónővel, aki aláfirkantotta nekünk az új könyvét, a Barbárság tengerét (végül csak egyetlen könyv dedikálására kaptunk időt... kicsit sokan voltunk).

Aztán lézengtünk egy kicsit a rengeteg szép könyv között, megtaláltuk az Aposztróf Kiadó pavilonját, meg összefutottunk pár ismerőssel. :)

Végül 3 órakor elfoglaltuk az asztalunkat, és nekikezdtünk aláírást és könyvjelzőket, névjegykártyákat osztogatni (előző nap megkaptam a lányoktól az egyik ajándékom: egy gyönyörű Londonos névjegykártyatartót; nagyon szép, Köszi, csajok!) :)
A legviccesebb az volt, hogy a fél órás dedikálás után ért oda a legtöbb ember, úgyhogy még kb. 4-ig tovább osztogattuk egyszer majd sokat érő aláírásainkat. :)

Köszönöm mindenkinek, aki eljött és megtisztelt minket a jelenlétével! :)



KÖNYVBEMUTATÓ - JÚNIUS 16. szombat 


Szintén egy szép, verőfényes napra sikerült időzíteni a könyvbemutatót. :)
Hosszas utazás után megérkeztünk az Erzsébetligeti Színházba.

A program ismét színes, zenész volt.
Nagy Milada ismertette a pályázat részleteit: közel 600 novella, vers érkezett be, abból került be a kötetbe 71 szerző 81 műve (köztük, ugye, az enyém is). Utána az egyik elbíráló, Osváth László mesélt a beérkezett pályaművekről, a tapasztalatairól, majd felolvasott néhányat a 212 oldalas kötetbe bekerült versek, novellák közül.
Közben a Szőnyi Erik és Trásy Zsolt Duó énekelt, gitározott nagyon szép dalokat. :) (Akik mellesleg hárman voltak. :D)

A legvégén várt minket egy kis eszem-iszom, készült pár közös kép, váltottunk pár szót a Kiadóval, és Osváth Lászlóval.


Ezúton is szeretném megköszönni a lehetőséget az Aposztróf Kiadónak; nagy és fontos munkát vállalnak magukra az ifjú tehetségek felkutatásával és megjelentetésével! És köszönet a most is nagyon színvonalas eseményért! :)



MINDKÉT ESEMÉNYRŐL TALÁLTOK KÉPEKET A FACEBOOKON, ITT! :)




Stigu











_@/"

2012. június 19., kedd

Az én mesém 5. MESEKÖNYV RENDELÉS



Sziasztok!


A Szó-kincs 2012 kötet bemutatójának hétvégéjén újabb jó hír érkezett:

A TÜNDE-MESE bekerült "Az én mesém" című mesekönyv 5. kötetébe!! :)  A kötet előreláthatólag SZEPTEMBER 15-én fog megjelenni.
(A pályázatot a Kőrösi Csoma Sándor Kulturális Központ írta ki, még tavasszal.)

A mesekönyv bolti forgalomban nem lesz kapható, csak náluk lehet majd megrendelni. Viszont a kötetben publikáló íróknak kis kedvezményt biztosítanak, így a mesekönyvet 2.000 forintos áron juttatják el nekünk.

FONTOS!! Aki szeretne ezen az áron kötetet, az JÚNIUS 24-ig (vasárnap) jelezzen valahol nekem (itt, e-mailben, facebookon stb.), és kérek neki is. Másik lényeges, hogy így viszont előre kell fizetni a kötetet, JÚLIUS 8-ig.


A mese még elolvasható a KKKK honlapján  (ITT), a többi mesével együtt. :)



További szép nyarat:


Stigu











_@/"

2012. június 12., kedd

Meghívó: Szó-kincs 2012 KÖNYVBEMUTATÓ



Sziasztok!


Múlt hétvégén (szombaton) sikeresen lezajlott a DEDIKÁLÁS a 83. Ünnepi Könyvhéten. Erről fogok írni majd egy hosszabb beszámolót a könyvbemutató után, amint lesz egy lélegzetvételnyi, bejegyzésnyi szünetem (valószínűleg csak kedd után).

Addig is pár képet láthattok a szép hétvégéről a FACEBOOKon.



Most egy ehhez kapcsolódó dolog miatt írok, ugyanis a novelláskötet hivatalos bemutatóját most hétvégén fogják tartani!
Akinek van kedve, ideje, energiája, azt szeretettel várom a SZÓ-KINCS 2012 KÖNYVBEMUTATÓján, 2012. JÚNIUS 16-ÁN, SZOMBATON 15:00-TÓL! 






A fenti képen minden lényeges információt megtaláltok (helyszín, odajutás stb.), illetve a facebookon is tudtok csatlakozni az ESEMÉNYHEZ.


Aki kedvezményesen szeretne kötetet rendelni, az most még megteheti, illetve ha valaki lemaradt, a könyvbemutatón lesz alkalma aláírást kunyizni. :))
Remélem, hogy sokan eljöttök!


További szép hetet!


Stigu












_@/"

2012. május 22., kedd

Szó-kincs 2012 DEDIKÁLÁS - JÚNIUS 09.



Kedves Olvasók!


Végre megvannak a hamarosan megjelenő antológia dedikálási időpontjai.

A Szó-kincs 2012 kötetet JÚNIUS 09-ÉN, SZOMBATON 15:00 - 15:30-ig dedikáljuk, ismét Abyvel közösen. :)

A helyszín a 3-as pavilon, ami a Váci utcában kapott helyet (pár méterre a Vörösmarty tértől).






Aki szeretne, csatlakozhat az eseményhez a facebookon is :

Szó-kincs 2012 - dedikálás a 83. Ünnepi Könyvhéten 


A többi dedikálási időpontot megtalálhatjátok a kiadó HONLAPján.


Szóval  várok nagy-nagy szeretettel mindenkit JÚNIUS 09-ÉN, SZOMBATON A VÁCI UTCÁBAN! :)



Stigu










_@/"

2012. május 19., szombat

"Az én mesém 2012" pályázat



Kedves Olvasóim!


Talán páran tudjátok, hogy egy újabb pályázaton indultam nemrég, ami valamennyire közelebb áll a szakmámhoz is: egy meseíró pályázatra készítettem egy tündéres mesét.

A művem (és az összes többi) már megtekinthető a pályázatot kiíró Kőbányai Kulturális Központ honlapján.


Most, a pályázat második szakaszaként illusztrációkat várnak a beérkezett mesékhez.
Ha van óvodás, iskolás korú gyermeketek, aki kedvet érez magában, hogy az olvasott/hallott mesét rajzlapra varázsolja, bátran jelentkezzen! :)
A részleteket ITT, a KKK honlapján megtaláljátok.
FONTOS! A határidő: 2012. június 5.


Az én mesémet, amely a Tünde-mese címet viseli, ITT rögtön elolvashatjátok. :)


(Aby Vihar-erdő meséjét pedig ITT találjátok meg.)



Ezenkívül véleményeket is szívesen fogadok, hogy hogy tetszett a mese... :)




Stigu













_@/"

2012. május 8., kedd

Szó-kincs 2012 RENDELÉS



Sziasztok!


Új információk érkeztek a kiadótól a hamarosan megjelenő Szó-kincs 2012 kötetről.

Az antológia az Ünnepi Könyvhétre fog megjelenni, JÚNIUS 7-én, csütörtökön. Valószínűleg ezen a hétvégén lesz a dedikálás is (erről még nincs pontos időpont) a Vörösmarty téren, a kiadó standjánál (részletek később...)


A könyv "hivatalos" bemutatója JÚNIUS 16-án, SZOMBATON 15:00-tól lesz a CORVIN MŰVELŐDÉSI HÁZBAN (Erzsébetligeti Színház; Budapest 16. kerület, Hunyadvár utca 43/b).


Mind a két eseményre nagy szeretettel várok mindenkit!!! (A dedikálás részleteiről írok majd bejegyzést, ha már biztos lesz a hely és az idő.) :)


A legfontosabb!!!!  A kötetből ismét lehet kedvezményesen, szerzői áron rendelni. Így a 2.100 forintos kötet mindössze 1.000 FORINTBA kerülne!
Május 14-ig kell visszajeleznem a kiadónak, hogy hány kötetet szeretnék ilyen olcsó áron, úgyhogy azt kérném, hogy aki szeretne nagyon kedvezményesen hozzájutni, MÁJUS 13. VASÁRNAPIG JELEZZEN NEKEM ITT, E-MAILBEN, A FACEBOOKON VAGY AKÁR A CHATBOXBAN!!! 







További napsütéses hetet mindenkinek! :)



Stigu











_@/"

2012. április 22., vasárnap

Közvéleménykutatás NYÁRI OLVASÓI TALÁLKOZÓRÓL



Sziasztok!


Az oldalsávba (jobbra, legfelül) kiírtam egy szavazást, amire szeretném, ha minél többet válaszolnátok.

Azért lenne fontos, mert valószínűleg ennek tükrében döntjük majd el, hogy egyáltalán legyen-e olvasói találkozó idén. Ha minimális számú szavazat érkezik csak be, akkor nem fogunk olyan sokat tervezni-foglalkozni a dologgal, mint tavaly, amikor a több hetes szervezgetés után csak a legbelsőbb kör volt ott (és bár nagyon jól éreztük magunkat, kicsit feleslegesnek tűnt, hogy ennyire rákészültünk).

Szóval tessék szavazni, csak két kattintás az egész! :) 


Ezen kívül a nyáron még a Könyvhetes dedikáláson találkozhattok velem (illetve az utána megtartott könyvbemutatón), de azért egy olvasó-író találkozó szerintem jobb alkalom, hogy találkozzunk, beszélgessünk, megismerjük egymást. :)
Szóval a döntés rajtatok is áll! :)



További szép áprilist!


Stigu











_@/"

2012. április 15., vasárnap

Aposztróf (JÓ) hír



Sziasztok!


Nagy örömömre, van hír az Aposztróf Kiadó pályázatáról. :) A POKOLI FOGADALMAK című novellám bekerült a kötetbe!! :) /Ez az a novella, ami az Újévi fogadalom pályázatra készült - az átdolgozatlan verzió ITT elolvasható... a kötetben egy másik, szerkesztett verzió fog szerepelni./


A kötet a 83. Ünnepi Könyvhétre fog megjelenni, amin valószínűleg ismét dedikálhatunk valamelyik nap. :) A részletekről majd írok, ha már lehet tudni biztosat.
Mindenesetre már most jelezheti, aki szeretne a kötetből (valószínűleg megint lesz kedvezményes ár, ha általam vásároljátok meg)!



További szép, bolondos áprilist!


Stigu










_ @/"

2012. április 8., vasárnap

Lidércfény novella - A jövő ára



Sziasztok!


Először is: KELLEMES HÚSVÉTI ÜNNEPET MINDENKINEK! :) 


Ez alkalomból felteszem a tavaly decemberben, a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóiratban megjelent novellámat, a Jövő árát. Azt hiszem, hogy a mű témája valamennyire illik is ehhez a mostani ünnephez. :)


Jó olvasást! És nyugodtan hagyjatok életjelet magatok után! :))








A jövő ára


A kora nyári tiszta égbolton csillagok milliói ragyogtak, a hajnal sötétségét csak a csendesen pattogó tűz meleg fénye oszlatta el valamelyest.
A lángokat egy fáradt, koszos arcú ember vigyázta, aki félelemmel vegyes izgatottsággal próbált ébren maradni ezen a késői, fekete órán. Izgatott volt az előttük álló vadászat miatt, amely ki tudja, milyen zsákmánnyal kecsegtet, és félt, mert ha elalszik, a sámánjuk kíméletlenül megbünteti. Hosszú, rőt színű haja vastag csimbókokban tekergett a hátára terített szőrmés bőrön, barna szeme tompán csillogott, ahogy a meleg fényt visszatükrözte. Arcára mély, portól sötét barázdákat vésett az idő. Vékony, szikáran izmos lábai mellett hosszú bot hevert, melynek végére hegyesre pattintott követ erősítettek. Ez a lándzsa volt egyedüli fegyvere.
Miközben a sárga lángú, varázzsal teli tűzbe bámult, csendesen megérkezett a klán többi tagja is. Volt, aki leült, leheveredett mellé, mások – a nagy harcosaik – már teljes készültségben várták a varázslót. Mindenki hasonlóan érzett: tudták, hogy milyen fontos a feladatuk, hogy nagyrészt tőlük függ a családjuk további sorsa. Egy sikeres, bőséges vadászat után jó ideig nem kellene éhségtől, nélkülözéstől tartaniuk. Jóllakathatnák végre gyerekeiket, asszonyaikat, melegedhetnének az állatok lenyúzott bőre alatt. Az életük egyszerűbbé válna egy időre.
Pár hosszú, mélységesen néma perc után megérkezett a tűzhöz a törzsfőnök és a sámán. A két ember nem is lehetett volna élesebb ellentéte egymásnak. Az egyik magas volt, testét izmosra edzette a sok vadászat, a véget nem érő vándorlás; keze megkérgesedett a létfenntartásért vívott harc során; mélyen ülő, naposég-kék szemeiben elszántság csillogott.
A másik alacsony, vékony testalkatú volt; fehér bőre szinte szikrázott a narancsos fényben; ujjai hótisztaságúak, hisz sosem kellett fegyverhez, munkához nyúlnia; rövidre nyírt haja és sima arca mágiával átitatott festékkel színezett; barna tekintete mindentudó. Pillantását végigfuttatta a harcosokon, jellegzetes, sötét arcvonásaikon kutatta az érzelmeket, aztán a lángoló farakáshoz lépett.
A férfiak távolabb húzódtak a meleget adó tűztől, néhányan megborzongtak az éjszaka kellemetlen, hűvös érintésétől, és hallgatagon várták a szertartás kezdetét.
Egy fiatal, pelyhes állú gyermek lépett a sámán mellé, kezei között fakéregből és óriási szarvas bőréből készült dobot tartott. Letette a hangszert a mágikus körön kívülre, majd hozzáértő türelemmel kezdte adogatni az erős illatú fűszerekkel, növényekkel, bogyókkal teli díszes tálkákat a férfinak.
A varázsló erős, határozott léptekkel táncolta körül a máglyát, a tűz magasra lobbant, valahányszor beledobott egy maréknyi színes port. Lábai ingás nélkül járták a régről ismert mozdulatokat, melyeket még az apjától tanult, és igyekezett továbbadni örökösének. Mikor az egyik tál kiürült, a fiú késlekedés nélkül, mégis rutinos nyugalommal helyezte a keze alá a következőt. Összeszokottan, szavak nélkül tették a dolgukat.
A zene nélküli tánc hamarosan gyorsabb lett, a lángok egyre sűrűbben csaptak az ég felé. A fahasábok éles pattogásához a sámán magas, felhőkön áttörő hangja társult – rikoltásait igyekezett az égig juttatni, hogy a szellemek meghallják a szferikus magasságban is. Énekével kért, könyörgött, követelt, bűvös uralma alá akarta hajtani a nem látható világot.
A bódító illatú füst beterítette a tájat: a harcosok bágyadt félálomba kerültek tőle, az erdő neszező, apró állatai messze elkerülték a varázslat színterét. A bántóan hangos rikkantásokhoz mély, sebes lüktetésű dobszó csatlakozott, a kristálytiszta, aprólékosan kidolgozott, mágikus mozdulatok szemmel követhetetlenné váltak. A sámán látta, ahogy a láthatatlan kapuk megnyílnak, hogy a még élők eljuthassanak a léten túli világ örök lakóihoz.
A tam-tam gyorsult, a varázstudó szíve együtt dobbant vele. Hiba nélkül járta a vad táncot a tűz körül, egyre hevesebben ismételve a lépéseket, míg végül a dobos nem tudta tovább tartani az iramot. Egy utolsó ütést követően váratlanul hallgatott el az összes hang, velük együtt a sámán féktelenül lüktető szíve is elnémult.
Mire újra dobbant, teste már a sötét, fekete anyaföldön feküdt, lelke eltávolodott a tűztől, a vadászoktól, a léttől.
A szellemek közt járt, őseiket, isteneiket, démonjaikat kutatta, remélve, hogy hívó szava eljutott hozzájuk. Érezte maga körül a vibráló, pulzáló erőt, a halál utáni örök élet borzongató érintését. Nem félt attól, hogy mi várhatja ezen a másik síkon, aggodalom nélkül fordult a túlvilági hatalmakhoz.
Számolhatatlan idő múlva érzékelte a mellé szegődött ősi démont, aki néma daccal fordult felé: éhezett, és nem szerette, ha áldozat nélkül háborgatják.
A sámán válasza is szavak nélkül érkezett – a tudatuk érintkezett, múlhatatlan lelkük megismerte a másikat –, nem kellett hangosan kimondania semmit. Meggyőzésnek szánt ígérete több mint elég volt a szellemnek: bármit megkaphat, ha másvilági hatalmával segít nekik túlélni a holnapokat.
A démonból áradó éhség felerősödött, miközben ereje megérintette a döntésére váró lelket.
A sámán azonnal érezte a változást: az erdőben tanyázó élőlények felélénkültek, álmosan hallatták hangjukat a hajnali pirkadatban. Szemeire halvány derengés borult, azon keresztül látta a mágikus tüzet, az alacsony, sovány gyermeket, aki vérszínű festékkel teli tálat nyújt az apjának. Ő is beállt a többi vadász közé, hogy megkapja az égi jelként, áldásként szolgáló tenyérnyomot a mellkasára. Majd az első reggeli sugarakat követve útnak indultak, hogy bőséges zsákmánnyal térjenek haza.
A látomás továbbillant; a következő pillanatban a társai már egy óriási mamuttal viaskodtak. Döbbenten, félelemmel telve figyelte, ahogy a hatalmas állat sorra tiporja el a legbátrabb férfiakat, akik közelharcba bocsátkoztak vele. A társaitól elszakított fenevadnak nem tetszett a neki szánt vég, és a benne felszított túlélő ösztön veszedelmes gyilkossá változtatta.
A mamut nem elégedett meg az addig kiontott életekkel, feléjük fordult. Súlyos lábai alatt megremegett a gyér, sárgás fűvel borított föld.
A férfi nem tudott mozdulni, testét megbénította a szeme előtt végbement rettentő pusztítás. Egy szempillantás múlva elöntötte a vörös fájdalom, ahogy az egyik érdes, hegyes agyar a gyomrába fúródott.
A kép megremegett, elszállt a keserves sikolyokkal.
Már másvalaki segítségével látta a világot. Érzéseit a veszteség éles, mardosó kínja uralta, miközben lábai öntudatlanul vitték előre. Hamarosan meglátta az ég felé szálló füstöt és a gyér bokrok között gyűjtögető asszonyokat. Először gyermekeiknek tűnt fel az érkezésük; hangosan kiabálva siettek eléjük, de a jókedvük rögtön elmúlt, mikor rájöttek, hogy csak néhányuk apja tért vissza, méghozzá zsákmány nélkül.
A tejfehér köd egy pillanatra ismét ellepett mindent. A lassan kitisztuló táj ismeretlen volt előtte: kopár, szürke sziklák öleltek körbe mindent, a természet haldoklott, ahogy ők is.
A rosszul sikerült vadászat után szárazság sújtott a vidékre, a klánt a teljes pusztulás fenyegette, így kénytelenek voltak ismét útra kelni. Hosszú, reménytelen vándorlás vette kezdetét, amely során többen is elvesztették jövőjüket.
A férfi végignézett jelentősen megfogyatkozott családján. A helyzetük kilátástalan volt, mégis haladtak tovább. A törzsfőnök még bizakodott, hogy egy eddig nem ismert vidéken újrakezdhetik.
Tekintete továbbsiklott a még mindig tiszta, fehér kezű sámánra, és elöntötte a harag. Mind úgy gondolták, hogy ő a felelős a mostani elkeseredett küzdelemért, amit a létükért kell folytatniuk, de hangosan senki nem merte kimondani. Még mindig eléggé féltek tőle ahhoz, hogy ne vonják kérdőre. Pedig neki látnia kellett volna, hogy a vadászat rosszul fog végződni: az istenek, az ősi szellemek elutasították a fohászát. Megakadályozhatta volna, hogy oly’ sokan meghaljanak. Ő tehet róla, ha a klánjuk végleg elenyészik majd a semmiben.
És mégis hagyták, hogy a vétkes vezesse őket új földekre. Alárendelték magukat a varázslónak, miközben rettegtek, hogy a halálba taszítja mindnyájukat.
Mintha csak a férfi félelmei irányítanák a sorsukat, a csupasz kövek mögül vad tekintetű idegenek léptek elő. Szemük feketén lángolt, arcukra kemény, kíméletlen kifejezés feszült. Néhányuk kezében szokatlan, sajátos fegyver lapult. Érthetetlen, hangos szavaikat átitatta a fenyegetés.
A sámán békésen emelte fel bal kezét, lazán széttárt ujjai az ég felé mutattak.
Az egyik kívülálló a törzsfőnökük elé állt, és a további egyoldalú társalgás helyett a nyakához szorította élesre csiszolt, fényesen csillogó kését. Az élénkvörös vér hevesen buggyant ki a mély, hosszú sebből. Asszonya döbbent sikollyal vetette magát az összecsukló test felé. Az ismeretlen férfi a következő mozdulatával a sámán torkát hasította fel, aki térdre borult, majd arccal előre a szürke, kemény talajra zuhant.
A nők hisztérikusan jajgatva kapaszkodtak egymásba és gyermekeikbe, és magatehetetlen félelemmel várták a biztosnak tűnő halált.
A férfi tekintete – melyen át a jövőt szemlélte – a két mozdulatlan test körül növekvő sűrű, sötétvörös nedvességre tapadt. Egy kimerevedett pillanatig agya kábultan itta be a látványt, aztán haragvó bosszúvágy lángolt fel benne, és nem késlekedett tovább: puszta kézzel rontott a sötét szemű idegenekre, bár esélye sem volt. A véres kés könnyedén talált utat a szívéig.
A következő másodpercben óriássá vált az ellenség, ahogy már a rémült, félárván maradt kisgyermek szemén keresztül élte át az eseményeket. Az ismeretlen klán megkímélte őket; csak a férfiakat ölték meg, a többieket magukkal hurcolták.
A világ elsötétült, mintha csak lehunyta volna szemhéjait, s mikor újra felnyitotta, egy egészen más vidék tárulkozott elé. Ameddig csak ellátott, minden élénk, vibráló zöldben pompázott. A tájra békesség és izgatott boldogság borult, jóllehet a különös, állati bőrökből összevarrt kupola felől szenvedő női sikolyok hallatszottak. A dús lombú fák között óriási, agancsos élőlények motoszkáltak – nem ismerték még az embert, hogy milyen veszélyes rájuk nézve –, az ágakról kövér húsú, barna tollazatú, hatalmas madarak repültek fel. Az erdő bokrai dúsan teremték jóízű bogyóikat, magvaikat.
A férfi remélte, hogy ezen a paradicsomi helyen véget ér új családja hosszú vándorlása; itt érdemes lenne végleg megállni.
A furcsa kupolából magasabb, élesebb sírás szűrődött ki: egy újszülött gyermek első hangjai.
Egy nő lépett ki hamarosan a tákolmányból, karjai közt vérrel maszatos, meleg szőrmébe bugyolált, fáradtan mozgolódó csecsemő feküdt. A férfi ámulva nézte egy pillanatig, majd kissé ügyetlenül, óvatosan átvette az asszonytól.
A fia, talán megérezvén a rá irányuló figyelmet, felnyitotta lilás, duzzadt szemhéját, és megmutatta neki ragyogó égkék szemét, amely épp olyan tündöklő volt, mint az övé és egykor az apjáé.
Az ember elmosolyodott, mert immár megkérdőjelezhetetlenül tudta, hogy családja nem múlik el az enyészettel.
A homály ismét elborította a sámán kölcsön kapott látását; a felvillanó, gyorsan váltakozó képeket már inkább érezte, mint észlelte. Habár a táj folyton cserélődött – fák között álló furcsa, barna építmény; erős, sötétzöld fűvel borított vidék, ahol kis méretű, rövid szőrű állatok legelésznek; egy mozdulatlan vizű, keskeny folyó partja, mellette magasan emelkedő, hatalmas kőmonstrum; aranysárga, alacsony szárú, dús illatú növény, mely minden talpalatnyi földet beterít, ameddig csak a szem ellát; egymás mellett sorakozó, szürke színű, csillogó tömbök, melyek az égig nyúlnak, hogy megérintsék a felhőket –, egy szikrázó-kék pillantású személy mindig feltűnt rajta.
A varázsló visszatért másvilágon járó tudatához, végre ismét a saját lelki szemével pillanthatott körbe.
Most a démon várakozott az ő válaszára. Röpke percig mérlegelt csak: közelgő, előre látott halála megrendítette kissé, de igyekezett önmagára is a szebb jövőért hozott áldozatként tekinteni. Az elmúlástól való félelmét szinte teljesen elmosta a biztos tudat, hogy gyermekeik hosszan használhatják még e földet.
Meghozta a döntést.
A szellem éhsége újra, még erősebben fellángolt: a pusztulás táplálta, és végtelen ideig jól akart lakni vele.
Mikor a sámán felnyitotta valódi, testi szemeit, már csak pár csillag és a kerek Hold ragyogott a világosodó égbolton. A fákon rejtőzködő állatok ébredeztek, hangjuk csatlakozott a tűz halkuló pattogásához. Fia kíváncsian kémlelte fakó arcát.
Bólintott a gyermeknek, aki késlekedés nélkül az utolsó, még teli fatálért nyúlt.
A kép fájdalmasan ismerős volt, de saját tiszta, éles látásával több dologra is felfigyelt: hirtelen az összes madár elhallgatott egy hosszú szívdobbanásnyi időre, a feltámadó enyhe szellő a halál illatát hozta magával, a felkelő Nap vérző vörösre festette a messzeség legalját. Ha nem tudná, minek kell történnie a vadászokkal, a családjával, ilyen előjelek láttán biztos nem engedné, hogy útnak induljanak.
De most, egy mély sóhaj után, maga mellé intette fiát, és bal kezével a piros tálkába nyúlt. Bizonytalankodás nélkül nyomta rá nyitott, ég felé mutató ujjait a törzsfőnök szikár mellkasára.











_@/"