Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2013. június 23., vasárnap

Álom-szerelem - Novella



Sziasztok!


Elérkezett Szentiván éjjele, és úgy gondoltam, hogy e jeles nap/éj alkalmából egy (számomra) különleges novellát hozok nektek.

Ez a kis iromány egy elképzelt, "álombeli" szerelemről szól, amilyet, azt hiszem, sokan érzünk. 


Fogadjátok olyan szeretettel, amilyen szeretettel én írtam! :) És ha tetszett, hagyjatok jelet magatok után













Álom-szerelem



Némán figyelte a nőt a zajos, zsibongó helyiségben. Két asztalnyira ült tőle, előtte keményre hűlt a sültkrumpli, olvadozott a túlédes vaníliás fagylalt, a széke alatt koszos kis tócsába gyűlt a csizmájáról lefolyt hólé. Még sosem látta, mégis hátborzongatóan ismerősnek tűnt. Aztán rájött: jó ideje kísértette álmaiban a törékeny alkatú, finom vonású fiatal nő. Ismerte vékony, kecses nyakát, puha vonalú állát, keskeny ajkait, formás, apró orrát, félig lehunyt pilláit, halovány szemöldökét, ragyogó vörös haját. Éjszakánként gyakran meglátogatták egymást, lelkük összecsókolózott. Végre megtalálta a testét is!

Csakhogy a nő felé sem nézett; elmerült a kezében tartott vaskos könyvben. Szemei lázasan rótták a sorokat, arca kipirult, lélegzete el-elakadt. Olykor – talán a legizgalmasabb részeknél – beharapta alsó ajkát. Láthatóan rabul ejtette olvasnivalója, olyannyira, hogy a körülötte nyüzsgő világ teljesen megszűnt létezni.

A férfi nem tudta, hogyan hívhatná fel magára a figyelmet – a nőét, azt az egyetlen egyet, amely nem csüngött rajta. Mindenki más a gyorsétteremben felismerte mostanra, az emberek izgatottan pusmogtak körülötte.

Tovább csodálta a megelevenedett álmot, ám ő pár pillanat múlva az órájára nézett, kapkodva a táskájába süllyesztette könyvét, és ebédjét hátrahagyva a kijárat felé iramodott. A férfi egy szívdobbanásnyi késéssel pattant fel az asztaltól, hogy utána lépjen, de a rajongóhad útját állta. Kiosztott pár villámgyors, erősen macskakaparásra hasonlító aláírást, elutasított egy közös fotót. Mire kiért az ajtón, a nő kámforrá vált. Hiába kutatta a környező havas utcákban, nem találta meg. Visszaszökött az álomvilágba.



*



Az elkövetkező éjszakákat ismét együtt töltötték; az eddig arctalan szerelem kiszínesült, megelevenedett, a férfi mégsem elégedhetett meg a puszta tudattal, hogy álmai, vágyai kacér hősnője létezik. Hús-vér valójában akarta, jobban, mint eddig bármikor. Az utcákon járva minden vörös hajtömeg láttán megugrott a szíve, megbámult minden nőt, aki könyvet tartott a kezében. De egyik sem ő volt.

Megszállottként kutatta, sikertelenül, egyre elkeseredettebben. Esténként csalódottan pihentette le testét a túl nagy, túl hideg ágyban, hogy a másik lélek, mely éjjelente mellé feküdt, reggelre belécsókolja a remény lángját. Ábrándként szerették egymást, mélyen, megérinthetetlenül. Ám az érzés így is nőtt, terebélyesedett benne napról napra, álomról álomra.

Közben észrevétlenül kitavaszodott, rügyet bontott a világ, a levegőben dúsan illatozott az ébredező élet. Már nem gondolt annyit a nőre – csupán este, mikor a párnára hajtotta fejét, reggel, ahogy az édes éjtől kábultan felnyitotta szemét, és napközben, ha könyv került a kezébe, vagy ha a szellő megsimogatta az arcát, vagy ha a lány jól ismert színeit látta, vagy ha… Rabul ejtette ez a szívére bűvölt, titkos igézet, amitől nem szabadulhatott.

Végül egy verőfényes keddi napon újra rátalált, sosem gondolt egyszerűséggel.

Hazafelé sétált egy interjúval egybekötött fotózásról, és az egyik utcasarkon befordulva valami kemény ütközött a mellkasának, hasfalának. Keze önkéntelenül mozdult, miközben lenézett támadójára.

– Bocsánat – habogták mindketten.

A nő felnézett áldozatára, akit majdnem feldöntött figyelmetlenségében, hisz olvasás és nyitott szemmel álmodás közben szinte lehetetlen figyelni a szembeforgalomra.

Csak bámulták egymást egy végtelennek tetsző percig. A férfi az agyába, szívébe véste a napsütötte vörös haj, a békés nyári ég színű szemek, a barackvirágszín ajkak látványát.

A nő az első döbbenet elmúltával felfigyelt a kettejük közt vibráló, vérpezsdítő feszültségre, a felé irányuló, csodálattal telt pillantásra, a hátára, vállára simuló kezek ruhán keresztül is érezhető, meghitten ismerős melegségére. Lassacskán a hangját is meglelte.

– Jól megvárattál! – mondta játékos sértődöttséggel.

– Mindenhol kerestelek – magyarázkodott a férfi.

– Most megvagyok.

A nagyon is igaz kijelentés után egyszerre ragyogott fel arcukon a bizonyosság mosolya. 





















_@/"

2013. június 22., szombat

"Zivatar" - Haikuk



Kedves Mindenki!


Az utolsó adag haikut hozom (egy darabig), ezúttal "Zivatar" témakörben (bár itt az eső és a lehűlés csak nem akar megérkezni...)


Ha valamelyik elnyerte a tetszéseteket (vagy ha nagyon nem), hagyjatok pár sort magatok után! :)

Jó olvasást!







Zivatar 





Lágy esőcseppek
koppannak áldott Szépen;
lemosni bűnét






Ki villámot néz,
ha máshová is tekint,
fényességet lát.






Zengő égi dal:
bősz hangja egy istennek
messzi magasból






Fűszálak közt bújt
észrevétlen életek –
benne Mindenség






Vöröslő pipacs,
mint vérző tanúja a
májusi napnak
















_@/"

2013. június 21., péntek

"Lélek" - Haikuk



Sziasztok megint!


Ha jól számoltam, a mai lesz az év legrövidebb éjszakája (és mint számomra kiderült, ez még NEM Szentiván éjjele).
A tegnapi pár haiku után hoztam még párat (1-2 visszajelzés alapján azért nem annyira vészesek a kis három-sorosaim).

A mostani ötnek "Lélek" az összefoglaló címe, talán ez fedi le legjobban a témáikat.


Jó olvasást hozzájuk! Véleményeket még mindig várok. :)


És szép (rövid) éjszakát!









Lélek





Bennem a dallam –
dobban a szív, száll a szó…
az örök lélek








Fakó árnyképe
vagyok csak önmagamnak –
az estét várva








freedom – only word
from a lying, faithless lip;
invisible chains



szabadság – csak szó
hazug, hitetlen szájról;
láthatatlan lánc 








Egy csík, majd még egy,
két csíkban egy új élet;
két kék, boldog csík!





















_@/"

"Éjjel" - Haiku próbálkozások



Sziasztok!


Így, éjfél környékén talán sikerül végre ez a bejegyzés. :)


Íme pár haikum (még csak most ismerkedünk egymással, a műfaj és én...) - külön-külön cím nélkül.

Összefoglalva, csak hogy mégse legyenek teljesen anonimek: "Éjjel"


Jó olvasást! És most tényleg nagyon várnék véleményeket, mert ez még tényleg nagyon új számomra... :)







Éjjel 





Éjfél múlt – meglep
egy mesei szép álom
pillámon táncol






A holdfény ott kint
lepke szárnyat bontogat –
éji kis tündér
 




Közelít álmom:
az éj csókol pillámra
igaz, szép mesét.



My dream is so near
the night kiss onto my eyes
a true, beauty tale 






Rózsaszín ködben
ébred a néma város –
csókja a napnak
 



















_@/"

2013. június 18., kedd

Nem eszem többet! - pályázatos novella (Nyakonöntött Próbagoblin)



Kedves Mindenki!


Egy újabb (talán már ismert) novellát hozok most nektek.

Ez a kis szösszenet a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház "Sárkánypályázás"-ára született pár hónappal ezelőtt, ahol is 2. helyezést ért el. Így aztán bekerült az áprilisi Lidércfénybe is! :)


Aki eddig még nem olvasta, mindenképp tegye meg! Szerintem egy egész jól sikerült kis novella lett. :)


Jó olvasást és további szép nyarat!  :)


Ui.: Mit szólnátok pár vershez/haikuhoz ebben a borzalmas kánikulában?!











Nem eszem többet!




Elegem van! Hosszú hetek, sőt hónapok óta ezt érzem, de most telt be a kupa! Az előbb, mikor kinéztem a vártorony ablakán, felfedeztem, hogy egy újabb délceg vitéz tart felénk a messzeségből.
Az elején még egész jó mókának tűnt ez a foglyul ejtett királylányosdi, de mostanra már tényleg rab vagyok. Hiába a rengeteg herceg, lovag, legkisebbik parasztfiú, eddig egyik sem járt sikerrel. Hogy is járhatnának? Képtelenség megszelídíteni a házisárkányt!
– Megiry! – hangzik fel a várban a magas, nyafogó szoprán. – Hol a bűbájosban kóricálsz megint?
A fáradt sóhaj kiszökik az orromon, hiába próbálom visszatartani. Kezdődik a jól ismert műsor: a balsorsú férfi erőlködik egyet – ki kisebb, ki nagyobb elánnal –, aztán dolgavégezetlenül elbukik. A hasam előre belesajdul, ahogy lesétálok a szűkös csigalépcsőn.
A fogadóteremben már vár rám a „Rém”, ahogy újabban hívom magamban. Izgatottan rója megszokott köreit; szerencsére a masszív kőpadló bírja a strapát, különben rég várárkot koptatott volna bele.
– Itt vagyok. Láttam – kezdem rögtön, mielőtt előadná, miért visítozik utánam. – Figyelj, mi lenne, ha ő most az Igazi szabadítóvá válna?
Meglepődik a kérdésemen, pedig párszor célozgattam rá, hogy végre beadhatná a derekát. Kék szemei mögött fellobban a gondolat.
– Meglátjuk – válaszolja kitérően. – Tudod nagyon jól: csak a tökéletessel elégszem meg! Ha ő is csak egy silány, csóringer széptevő, a többi sorsára jut.
– Anabella, én ezt eléggé unom. Komolyan, megfekszi a gyomromat a férfinép; a lovagiasan izmosak rágósak, mindig beléjük fájdul az állkapcsom, a kis köpcösöket meg hetekbe telik megemészteni, ráadásul olyan kellemetlen szélgörcsöket okoznak – sorolom szemlesütve. – Különben sem vagyok éhes, az előző legény épp csak pár napja hagyott el végleg.
Felpillantok rá, és újabb sóhaj csusszan ki. Túlságosan jól ismerem a nézését: most jön a hiszti.
– Azt hittem, megállapodtunk! Apám csak annyit akart, hogy a legderekabb, legvitézebb férfi kapja meg a kezem, de nekem ennél több kell! És te is beláttad, hogy ez édeskevés! Persze most, mikor neked már kicsit is megerőltető az őrzésem-védésem, odadobnál az első jöttmentnek! Most hol van az a nagy csajos összetartás, amiről annyit zengedeztél?! – A kis szónoklat végére már egy oktávval feljebb csúszik a hangja, ami igencsak rosszul esik érzékeny hallóidegeimnek.
– Én melletted állok – felelem békítőleg –, de legalább egy bolhányi esélyt adhatnál nekik. A legtöbbet meg sem hallgatod, csak első ránézésre nemet intesz.
– Mert ha az első pillanatban nem bűvöl el, akkor kár a többiért. Ha nincs meg a szikra, örök tűz sem lesz.
– Majd adok én tüzet – morgom az orrom alatt. Hála a tündéreknek, nem hallja meg, annyira csak önmagára figyel. – Nem unod még a társaságom? – kérdezem csüggedten.
– Te unod az enyém? – vág vissza azonnal.
Inkább nem felelek.
A csend kínossá nyúlásától a bevágtató lovag ment meg. Igazán délcegen fest szénfekete paripáján, tetőtől talpig ragyogó, ezüst páncélban. Ahogy a fényes szőrű csődör megáll előttünk, lepattan a nyeregből, és kardot ránt.
– Ne aggódj tovább, hercegkisasszony! Íme a szabadítód, Sir Loran! – harsogja a sisakrostély mögül.
– Először is, ezt tedd vissza a helyére! – tolja félre a szőkeség az éles, tompán csillogó pengét. Ilyenkor mindig meglepődök rajta; persze ő lehet bátor, nem rá szokott szegeződni a fegyver. – Aztán mutasd magad, hadd nézzelek meg! – kéri ritkán látott, kedves mosollyal az arcán, majd felém fordul. – Kap esélyt, egy szavad sem lehet!
– Engem hagyj ki ebből, Anabella! – fújtatom, és reményeim szerint, észrevétlenül elkezdek hátrálni az oldalajtó felé.
A férfi lekapja sisakját, előtűnik rövid, fekete haja, értetlenséggel vegyes döbbenetet tükröző, finom vonalú, bronzbarna arca. Pillantása ide-oda jár köztünk, végül rajtam állapodik meg.
– Egy lány sárkány? – kérdi, és úgy mered lila, pikkelyes bőrömre, mintha én lennék a Kerekerdő nyolcadik csodája.
– Képzeld, a sárkányok is tojásból kelnek ki, és mint olyanok, anya tojja őket. Mégis mit hittél?
– Csak… sose találkoztam még nőnemű tűzokádóval – magyarázkodik. – Nem szívesen illetnék kardommal egy nőt, még ha sárkány is.
– Ez igazán kedves tőled – morgom cinikusan. – Jóképű vagy, szóval én sem szívesen falnálak fel.
Anabellán látszik, hogy nem tetszik neki ez a mellőzött szerep.
– Rátérhetnénk végre-valahára a kiszabadításomra?
– Ne haragudj, hercegnő! – kér elnézést habogva a szerencsétlen flótás. – Csak… nem szokásom lányokat bántani.
– Ha megfelelsz a kérdéseimre, nem is lesz rá szükség. – Az ifjú buzgón bólogat. – Nos, ki vagy, honnan jöttél?
A kérdezett arcán tisztán tükröződik minden érzelem, most épp a meglepettség. Talán valami észtörő rejtvényre számított.
– Sylonia héthatáron túl fekvő, fényes királyságának trónörököse áll előtted, szolgálatodra.
– Gazdag ez a királyság? – faggatózik tovább Anabella.
– Igen, gyönyörű, bőtermő szántóföldjei, legelői messze híresek…
– Sosem hallottam róla – vág közbe őgőgössége. A hangsúlyából előre sejtem, ő sem lesz az Igazi.
– De még híresebb az egész országban uralkodó jólét és szeretet – sorolja Sir Loran töretlenül. – Nálunk nincsenek szegények, nem ismerjük a bűnözést, csalást, lopást, mert mindenkinek megvan mindene.
– Ez eddig szép és jó, de te mennyire dúskálsz a földi javakban? És mikor lépsz a trónra?
– Apám kiváló egészségnek örvend, és mert igazságos, bölcs uralkodó, remélem, sokáig fogja kormányozni Syloniát. Van még mit tanulnom tőle, mielőtt átadná nekem a koronát. A vagyonunk csupán annyi, amiből mi és gyakori vendégeink fényesen tudunk élni, nem halmozunk felesleges kincseket.
– Balga népség – horkant megvetően a Rém. Tudom, mi következik. – Sajnálom, nem rád vártam. Megiry, tedd a dolgod!
A lovag barna szemei rám villannak, jobb keze tétován a kardja felé nyúl. De a szándék, hogy végezzen velem, hiányzik belőle. Akárcsak belőlem. Túlságosan szimpatikus nekem mind ő, mind az a békés, gondtalan hely, ahonnan idetévedt.
Elképzelem tiszta lelkű édesapját, ahogy a hiábavaló várakozás és a féltő aggodalom lassacskán megőszíti haját, megráncosítja arcát, ahogy megkeseríti a bizonytalan gyász. Nem tetszik a kép. Aztán látom magam előtt ezt a bronzos bőrű daliát évekkel később: tekintetében szeretet, józan bölcsesség lángol, midőn gyermekei és világszép hitvese társaságában bejárja leendő birodalmát. Egész lénye sugárzik a boldogságtól.
– Nem, nem eszem meg – jelentem ki megkérdőjelezhetetlen határozottsággal. – Nem eszek meg több férfit! Elég volt! – Erőteljes hangom hallatán mindketten összerezzennek, de Anabella hamar visszanyeri hárpia-jelenlétét.
– Hogy micsoda?! Ezt mégis hogy gondolod?! Neked az a feladatod, hogy megóvj a kéretlen kérőktől! – kezdi a hisztit.
– Ezen ne vesszetek össze, hercegnő, nem kérlek – közli a lovag, és készül felpattanni táltos paripájára.
Hirtelen egy ötlet szikrázik fel bennem.
– Sir Loran, kérdezhetek én is valamit?
Megmerevedik a mozdulat közben, majd visszafordul hozzám.
– Természetesen, Megiry.
Meglep, hogy megjegyezte a nevem.
– Szerinted… – habozok, annyira abszurd az ábránd – lenne helye abban a csodás országban egy szelíd sárkánylánynak?
– Szelíd? – vigyorodik el. Félelmetesen jól áll neki a mosoly.
– Szelídebb, mint egy királylány.
– Akkor lehet helyed.
Anabella a döbbenettől némán hallgat minket, nézi, ahogy a herceg bátran felpattan a hátamra, és lelkesen elhagyjuk a várat.
Kint mélyet szippantok a friss, illatdús esti levegőből, aztán nekivágunk a hosszú útnak. A múltamat hátrahagyva szárnyalok bele a ragyogó naplementébe. 





















_@/" 

2013. június 13., csütörtök

Vihar egy kád vízben - Novella



Kedves Mindenki!


Egy újabb nyertes novellát hozok! :) Ez a szösszenet a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház Villámpályázatán zsebelte be a 3. helyet.

Kissé érdekes, kissé rendhagyó... :)


Jó olvasást hozzá!










Vihar egy kád vízben



Sir Lancelot zavartalanul ejtőzött a kellemes, zsongító melegben. Miközben lebegett ebben a megelégedettségben, hagyta, hogy elméje lecsendesedjen, a gondok cseppnyi méretűvé zsugorodjanak. Tökéletes nyugalom, végtelen békesség – éppen ez volt minden vágya. Szemei tágra nyíltan bámulták az ismerős környezetet: csupa-csupa csillogó kékség körülötte, amit olykor megtör egy-egy szelíd, fehér forma.
A ragyogó szép képbe néha belopakodott a kósza gondolat, miszerint ez az idill hamarosan darabjaira hullik.
Nem a légből kapatott a sanda sejtelem, a tapasztalat éreztette vele. Régóta így ment ez – akármikor tengerre szállt, nemsokára megérkezett a veszedelem. Most is várta már.
Aztán egy ideig mégsem történt semmi. A háborítatlan víztükörből csak saját képmása kacsintott vissza, semmi zavaró nesz nem hallatszott, csupán a parton megtörő hullámok alig észlelhető csobbanása.
Szeme sarkából mégis észrevett valamit: egy sárgás villanás.
Lassan, kíváncsian, de egyben kissé félve fordult a délibáb irányába. Apró szíve – melynek létezésében sokan kételkedtek, pedig igenis a helyén volt az – félredobbant, mikor ráismert a sárgaságra.
A hölgy, kiért zsenge kora óta epekedik! Az ő hercegnője, akit idejekorán kiszemelt magának, mikor még a tojáshéj önnön fenekén fityegett.
Az a cseppnyi szerv, a nemlétező, felsajdult. Emlékezett rá, hogy a lelkének kedves hogyan vette semmibe múltkori találkozásukkor, pedig ő, Sir Lancelot igazán méltón dicsérte szépségét, a nyári napsugár arany tündökléséhez hasonlította. De bókja nem hatolt el a hölgy szívéig.
Remélte, hogy most majd sikerrel jár, talán a távollét meglágyította választottja kemény páncélját, és lesz hozzá egy kedves, csilingelő szava. Egyetlen egy mindössze, hisz erényes kisasszonyok nem csacsoghatnak órákon át az ifjú urakkal. Főleg kísérő nélkül, fürdőzés közben.
Kihúzott derékkal, büszkén magasra emelt állal közelítette meg a kiszemeltet. Gyanította, mily’ délcegnek, sőt, nevéhez méltón lovagiasnak tűnhet ettől a tekintélyt parancsoló testtartástól. Úgy érezte, most aztán nincs az a makrancos hercegkisasszony vagy akár királylány, aki ellen tudna állni neki.
Mikor a közelébe ért, tisztességes, az etikai kódexekben illendőnek meghatározott távolságra megállt tőle, és mélyen meghajolt. Oly’ mélyen, hogy orra az illatos vízbe ért.
Aztán szólásra nyitotta száját.
– Oh, mennyei szépségű hölgyemény – akarta mondani, ehelyett azonban csak egy magas, bugyborékos gágogás tört fel belőle.
Az a fránya víz, és ez a bosszantóan hosszú orr! – gondolta magában, miközben megköszörülte nedves torkát.
Újfent meghajtotta magát – most különös gondot fordítva a méretes szaglószerv megfelelő pozicionálására –, és belekezdett:
– Oh, égi szférákból ideszökött…
Eddig jutott, és nem tovább, mikor a vad hullámok átcsaptak a feje felett. A lökés a mélybe taszította, a víz teljesen beterítette.
Miután végre felbukkant, hiába kutatta szíve hölgyét. Eltűnt! Kétségbeesetten újra és újra lemerült, de sehol sem látta. Elnyelte az ár! – gondolta reményvesztetten, és elöntötte a lelket szaggató szomorúság. Mihez kezd nélküle?! Most már örökké csak utána epekedhet, senki más nem teheti boldoggá. Szürkévé, sivárrá fakul további élete.
Nem érdekelte, hogy az örvény ismét a mélybe húzza. Úgysem számít többé! Nem küzdött a felszínre jutásért, csak várta a megszabadító véget.
Egyre sötétebb lett minden…
Aztán váratlanul a felszínen találta magát, testét eltöltötte a friss oxigén. Hatalmas, puha kezek között hevert, megnyugtató biztonságban. Még a szívében tekergőző kín is csillapult valamelyest.
A selymes ujjak a hófehér partra segítették, végigsimítottak ázott fején. Az érintést határozottan ismerősnek vélte, pillanatnyi tűnődés után eszébe is jutott, honnan: a veszedelem! Aki a vihart okozza a kádban. Ő az!
Mialatt ezt elgondolta, a kéz visszatért, a tálkává formált tenyereken valami sárga ült. A hölgy! Épen, sértetlenül.
A csodás viszontlátás elnémította megmaradt bánatát, de megoldotta nyelvét.
– Háp! – tört elő belőle ösztönösen. A többi kéretlen hápogást erőnek erejével visszafojtotta, s mélységesen elszégyellte magát akaratlan bárdolatlansága miatt.
A kisasszony ámulva pillantott rá. – Háp! – válaszolta, minden eddig titkolt érzelmét belesűrítve közlendőjébe.
Mindketten próbáltak ellenállni szemérmetlen vágyuknak, mégis egymás felé lendültek. Műanyag kacsatestük gyengéden koccant egymáshoz a sarokkád ülőhelyén meggyűlt sekély vízben. 

















_@/" 

2013. június 11., kedd

Az utolsó kitett pont után - Novella



Sziasztok!


Nem felejtettem ám el az ígéretet, úgyhogy jön egy új (igazából elég régi) novella, amit még nem sokan olvastak (csak a nagyon bennfentesek).


Kicsit lírai, kicsit önvallomás.... egy írónő mindennapjai. :)


Jó olvasást hozzá!









Nyíri Eszter: Az utolsó kitett pont után



Az írónő elégedetten szemlélte azt az utolsó kitett pontot. A mű elkészült és tökéletes, a csoda megszületett.
A telerótt lapokat suhogtatva megkereste az első oldalt. Nekiállt újraolvasni – olybá tűnt – élete főművét.
A tizedik mondat környékén már érezte, hogy tévedett. Színtelennek, sótlannak találta a történetet, a semmitmondó leírások nem mutatták azt a pazar képet, amit ő látott belül.
Türelmetlenül előkapta a fekete tollat, és új szavakat, mondatokat rajzolt a kék tintacsíkok, -pöttyök mellé. Átjavította a nem elég jó részeket, a hatalmas, sárga-kék szótárt segítségül hívva cserélgetett, kihúzott, betoldott. Az utolsó mondatot is kipofozgatta, majd rögtön nyúlt az elsőért.
Félve kezdte ismét olvasni a viszonylag jól sikerült novellát.
Ahogy a végére ért, könnyek szöktek a szemébe. Nem tetszett neki, már-már utálta az egészet, az összes leírt betűt. A lelki szemei előtt oly’ intenzív jelenetek papíron halovány, unalmas badarságoknak tűntek; a tomboló érzelmek fekete-fehérré válva eltompultak.
Bizonytalanul húzta ki a piros tollat a bőrtokból, aztán nagyokat sóhajtva, egyre elkeseredettebben kereste a jobb, szebb, festőibb kifejezéseket, újraforrósította a lanyhult érzéseket. A meséjében egymásra talált szerelmeseket szétválasztotta, majd a vörös sorokat vastagon áthúzva, eltörölte keserű sorsukat. Legalább ők legyenek boldogok!
Kétségbeesetten igyekezett rátalálni az apró hibákra, melyek hatalmas csalódássá tették a remeknek ígérkezett művet.
Hosszan elnyúló finomítgatás után végül letette íróeszközét, megszemlélte a színes, keszekusza, nehezen kiböngészhető sorokat. Rettegve tért vissza az elejéhez; csak titkon merte remélni, hogy most végre elnyeri tetszését az iromány.
Kezdetben izgatottan bogozgatta a sorokat, aztán lelassult, mondatról mondatra egyre csüggedtebbé vált. Mire elért az utolsó kitett ponthoz, a szomorúság kiégette belőle az indulatokat.
Rezignáltan összegyűrte a megviselt lapokat, és ügyetlenül a teli papírkosár mellé hajította a kupacot. Homlokát a tenyerébe hajtva, mélabúsan könyvelte el magában, hogy van még mit tanulnia. 

















_@/"

2013. június 9., vasárnap

Hajnalfény - Újradolgozott verzió (Előhang - Accordia Kiadó)



Kedves Mindenki!


Lassacskán véget ér a 84. Ünnepi Könyvhét. Ez a három nap (amikor aktívan kint voltam) nagyon izgalmas és élménydús volt számomra.
Aki kíváncsi, a facebookon már megnézheti a FOTÓKAT.

A dedikálások (mert idén több is volt) nagyon jók voltak, KÖSZÖNÖM MINDENKINEK, AKI KIJÖTT bármelyik nap, és velem együtt örült a könyveknek, az írásnak és az olvasásnak! :)


Közben arra is rádöbbentem, hogy rég nem tettem fel ide semmilyen írást, novellát, mesét, bármit, úgyhogy a következő héten igyekszem majd ezt pótolni, és ha nem is minden nap, de legalább kétnaponta rátok zúdítani valami kis irományt. :)


Az első egy régebbi novella lesz, amit az első papírra vetés óta kicsit átdolgoztam, átpofozgattam. Az Accordia Kiadó "ELŐHANG" című antológiájában található ez a verzió. :)


Jó (újra) olvasást hozzá! :)






Hajnalfény



Körülölel a jéghideg, fekete, magányos éjszaka – ezen a korai órán a legsötétebb a kietlen, sivár táj, ahová hazug érzékeim, megzavart érzelmeim csaltak. Fölöttem milliárd csillag ragyog; más fény nem jut el hozzám. A Hold kihunyt, kitakart árva ezen a szomorú égitesten, mely eszményi társam most, mikor kétkedés és kilátástalanság kísért baljós árnyékként az árnyék nélküli sötétségben.
A számos, élettel teli bolygó közül újra és újra erre az egyre vezet a vak megérzés… pedig Te nem vagy sehol. Időtlen idők óta bolyongok Utánad kutatva, soha fel nem adva az Érted, Miattad folytatott magányos, ellenség nélküli harcot.
Porhanyós, sárga homoktenger terül el alattam, köröttem némán magasodó sziklák, kőrengetegek – halott vidék, amilyet láttam már utazásaim során. Egyes bolygók egészen ilyenek: csendes, kővel és porral borított, elhagyott, megfagyott sivatagok, ahonnan eltávozott az igéző élet. A hely, ahol várom a megváltó, szárnyat adó időt, ugyanilyen üres – a lakott oázis messze húzódik, idáig nem érnek el alvó hangjai és aromái – csak a világos, dermedt talaj, a mozdulatlan, változatlan, hegyként magasodó sziklák. A lét teljes, tökéletes hiánya. A jeges reménytelenség… körülöttem és bennem.
Régen elvesztettelek – már szinte nem is tudom, mikor és hol. A képek, melyeket Rólad őrzök, kopottak, fakók, mint az ősi pergamenek sokat szenvedett, barnuló lapjai. Csak az érzések, melyeket ébresztettél bennem, maradtak meg élesen; olyan kristálytisztán, ahogy a távoli, tüzes csillagok izzanak fölöttem.
A szívem újra megtelik Veled, amint felidézem az édes, soha nem tűnő végtelenséget, amit együtt éltünk át. Utaztunk napok sugaraiba kapaszkodva vagy a holdfény ezüst, selyemfinom fonalán; láttunk magányos, szél sem járta világokat és olyanokat, melyeken az élet nyüzsgő, eleven, örök. A szerelmünket hirdettük az Univerzum múlhatatlan, változatlanul folyton változó egészében, mintha csak azt akarnánk megmutatni, hogy a „Mi” épp olyan halhatatlan, mint Ő. Milliószor kapott rajta minket a Hajnal, mikor belefeledkeztünk egymás lágy, testetlen érintésébe, hagytuk, hogy meglesse lelkünk szelíd összeforrását. Engedtük, hogy a csillagok gyönyörködjenek mély érzéseinkben, tudva, hogy ők csak nézhetik, soha nem élhetik át. Nem sajnáltuk tőlük a szenvedély halvány, csekély árnyképét, ami nekik jutott.
Balga módon hittem, hogy semmi sem szakíthat el minket, örökké együtt, egy életként járjuk majd a Kozmoszt, és együtt, egymás karjaiban pusztulunk el, egyszerre vele. Botor, elvakult remények.
Valami mégis elválasztott tőlem – egy kegyetlen, pokoli erő, ami csak ezen az elátkozott helyen létezhet – és azóta nem talállak.
Szikrázó, kristályfehér jégtáblák között jártunk, a szemet kápráztató sarki fényt hívtuk vezetőül utunkon, de egyedül én érkeztem meg a másik távoli, tündöklő égitestre. Nem voltál velem. Mire visszaértem, nem voltál sehol…
Mindig kutatlak, mégsem talállak meg ezen a furcsa, haldokló bolygón. Nagyon mélyen elrejtettek.
Minden újabb próbálkozást reménnyel telve várok, hogy aztán megint csalódnom kelljen. Pedig még egyek vagyunk, még érezlek valahol, messze… elérhetetlen távolságban.
A napkeltét várva körém kúszik egy borús köd: ősöregnek érzem magam, mintha az egyedül töltött bolyongás ezer meg ezer éve tartana, mintha a szerelmünk csak egy tovatűnő, tán nem is igaz pillanat lenne. Csak egy valótlan ábránd.
De nem engedhetem, hogy elborítson a bánat, a keserű veszteség – ha kell, az idők örök homályán át kereslek.
A csillagok sorra hunynak ki fölöttem a szelídülő, sötét égbolton. Az életem legnehezebb órája ez, mikor nem szabad hagynom, hogy a kétségek elnyeljenek, a reményem kialudjon. Várom az éledő csodát ezen a már szinte varázslatok nélküli helyen, hogy új utakra vihessen.
Egyre kevesebb a csillagfény, de közben feltűnik egy élénkebb ragyogás a messzeségben. Először csak a sötétkék világosodik lassan szinte éteri fehérré, majd a nap halovány, még gyöngéd sárga derengése jelenik meg, végül a könnycseppeket szülő, rózsa- és ibolyaszín tündöklés bukkan elő.
Már csak egyetlen bolygó pislákol kitartó fénnyel az ébredő földgolyón: a vándorok kegyes társa – őt hívom most kísérőmül, segítőmül az újabb utazásra. Vezessen engem is, ahogy az eltévedt halandókat.
Ahogy lelkem felkapaszkodik a körém fonódó selyemszalagon, ismét Te járod át mindenem; az emlékezés segít, hogy erősebben érezzelek magamban.
A szívem vezet.
Talán most megtalállak…


















_@/" 

2013. június 2., vasárnap

Előhang (ACCORDIA Kiadó) DEDIKÁLÁS - 84. Ünnepi Könyvhét




 



Kedves Mindenki!


Derült égből jégesőként kaptam a hírt pénteken, hogy még egy dedikáláson részt vehetek az Ünnepi Könyvhéten, mint dedikáló. :)


Szóval aki 2013 JÚNIUS 07-ÉN, PÉNTEKEN, 15 ÓRÁTÓL ráér, azt nagy szeretettel várom a Könyvhéten, a DEÁK FERENC UTCÁBAN, A 3-AS PAVILONNÁL (ACCORDIA Kiadó), ahol az "Előhang" című kötetet fogjuk aláírni a kötetben szereplő többi szerzővel.

(Ebben a kötetben szerepel a "Hajnalfény" című novellám.)







Tehát: JÚNIUS 07, PÉNTEK 15 ÓRÁTÓL 16 ÓRÁIG a DEÁK FERENC UTCAI 3-AS PAVILONNÁL. 




Mindenkinek szép hetet!


Stigu




















_@/"