Kedves Mindenki!
Lassacskán véget ér a 84. Ünnepi Könyvhét. Ez a három nap (amikor aktívan kint voltam) nagyon izgalmas és élménydús volt számomra.
Aki kíváncsi, a facebookon már megnézheti a
FOTÓKAT.
A dedikálások (mert idén több is volt) nagyon jók voltak,
KÖSZÖNÖM MINDENKINEK, AKI KIJÖTT bármelyik nap, és velem együtt örült a könyveknek, az írásnak és az olvasásnak! :)
Közben arra is rádöbbentem, hogy rég nem tettem fel ide semmilyen írást, novellát, mesét, bármit, úgyhogy a következő héten igyekszem majd ezt pótolni, és ha nem is minden nap, de legalább kétnaponta rátok zúdítani valami kis irományt. :)
Az első egy régebbi novella lesz, amit az első papírra vetés óta kicsit átdolgoztam, átpofozgattam. Az Accordia Kiadó "
ELŐHANG" című antológiájában található ez a verzió. :)
Jó (újra) olvasást hozzá! :)
Hajnalfény
Körülölel a jéghideg, fekete, magányos éjszaka – ezen a
korai órán a legsötétebb a kietlen, sivár táj, ahová hazug érzékeim, megzavart
érzelmeim csaltak. Fölöttem milliárd csillag ragyog; más fény nem jut el
hozzám. A Hold kihunyt, kitakart árva ezen a szomorú égitesten, mely eszményi
társam most, mikor kétkedés és kilátástalanság kísért baljós árnyékként az
árnyék nélküli sötétségben.
A számos, élettel teli bolygó közül újra és újra erre az
egyre vezet a vak megérzés… pedig Te nem vagy sehol. Időtlen idők óta bolyongok
Utánad kutatva, soha fel nem adva az Érted, Miattad folytatott magányos,
ellenség nélküli harcot.
Porhanyós, sárga homoktenger terül el alattam, köröttem
némán magasodó sziklák, kőrengetegek – halott vidék, amilyet láttam már
utazásaim során. Egyes bolygók egészen ilyenek: csendes, kővel és porral
borított, elhagyott, megfagyott sivatagok, ahonnan eltávozott az igéző élet. A
hely, ahol várom a megváltó, szárnyat adó időt, ugyanilyen üres – a lakott
oázis messze húzódik, idáig nem érnek el alvó hangjai és aromái – csak a
világos, dermedt talaj, a mozdulatlan, változatlan, hegyként magasodó sziklák.
A lét teljes, tökéletes hiánya. A jeges reménytelenség… körülöttem és bennem.
Régen elvesztettelek – már szinte nem is tudom, mikor és
hol. A képek, melyeket Rólad őrzök, kopottak, fakók, mint az ősi pergamenek
sokat szenvedett, barnuló lapjai. Csak az érzések, melyeket ébresztettél
bennem, maradtak meg élesen; olyan kristálytisztán, ahogy a távoli, tüzes
csillagok izzanak fölöttem.
A szívem újra megtelik Veled, amint felidézem az édes, soha
nem tűnő végtelenséget, amit együtt éltünk át. Utaztunk napok sugaraiba
kapaszkodva vagy a holdfény ezüst, selyemfinom fonalán; láttunk magányos, szél
sem járta világokat és olyanokat, melyeken az élet nyüzsgő, eleven, örök. A
szerelmünket hirdettük az Univerzum múlhatatlan, változatlanul folyton változó
egészében, mintha csak azt akarnánk megmutatni, hogy a „Mi” épp olyan
halhatatlan, mint Ő. Milliószor kapott rajta minket a Hajnal, mikor belefeledkeztünk
egymás lágy, testetlen érintésébe, hagytuk, hogy meglesse lelkünk szelíd
összeforrását. Engedtük, hogy a csillagok gyönyörködjenek mély érzéseinkben,
tudva, hogy ők csak nézhetik, soha nem élhetik át. Nem sajnáltuk tőlük a
szenvedély halvány, csekély árnyképét, ami nekik jutott.
Balga módon hittem, hogy semmi sem szakíthat el minket,
örökké együtt, egy életként járjuk majd a Kozmoszt, és együtt, egymás karjaiban
pusztulunk el, egyszerre vele. Botor, elvakult remények.
Valami mégis elválasztott tőlem – egy kegyetlen, pokoli
erő, ami csak ezen az elátkozott helyen létezhet – és azóta nem talállak.
Szikrázó, kristályfehér jégtáblák között jártunk, a szemet
kápráztató sarki fényt hívtuk vezetőül utunkon, de egyedül én érkeztem meg a
másik távoli, tündöklő égitestre. Nem voltál velem. Mire visszaértem, nem
voltál sehol…
Mindig kutatlak, mégsem talállak meg ezen a furcsa,
haldokló bolygón. Nagyon mélyen elrejtettek.
Minden újabb próbálkozást reménnyel telve várok, hogy aztán
megint csalódnom kelljen. Pedig még egyek vagyunk, még érezlek valahol, messze…
elérhetetlen távolságban.
A napkeltét várva körém kúszik egy borús köd: ősöregnek
érzem magam, mintha az egyedül töltött bolyongás ezer meg ezer éve tartana,
mintha a szerelmünk csak egy tovatűnő, tán nem is igaz pillanat lenne. Csak egy
valótlan ábránd.
De nem engedhetem, hogy elborítson a bánat, a keserű
veszteség – ha kell, az idők örök homályán át kereslek.
A csillagok sorra hunynak ki fölöttem a szelídülő, sötét
égbolton. Az életem legnehezebb órája ez, mikor nem szabad hagynom, hogy a
kétségek elnyeljenek, a reményem kialudjon. Várom az éledő csodát ezen a már
szinte varázslatok nélküli helyen, hogy új utakra vihessen.
Egyre kevesebb a csillagfény, de közben feltűnik egy
élénkebb ragyogás a messzeségben. Először csak a sötétkék világosodik lassan
szinte éteri fehérré, majd a nap halovány, még gyöngéd sárga derengése jelenik
meg, végül a könnycseppeket szülő, rózsa- és ibolyaszín tündöklés bukkan elő.
Már csak egyetlen bolygó pislákol kitartó fénnyel az ébredő
földgolyón: a vándorok kegyes társa – őt hívom most kísérőmül, segítőmül az
újabb utazásra. Vezessen engem is, ahogy az eltévedt halandókat.
Ahogy lelkem felkapaszkodik a körém fonódó selyemszalagon,
ismét Te járod át mindenem; az emlékezés segít, hogy erősebben érezzelek
magamban.
A szívem vezet.
Talán
most megtalállak…
_@/"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése