Kedves Mindenki!
Egy újabb (talán már ismert) novellát hozok most nektek.
Ez a kis szösszenet a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház "Sárkánypályázás"-ára született pár hónappal ezelőtt, ahol is 2. helyezést ért el. Így aztán bekerült az áprilisi Lidércfénybe is! :)
Aki eddig még nem olvasta, mindenképp tegye meg! Szerintem egy egész jól sikerült kis novella lett. :)
Jó olvasást és további szép nyarat! :)
Ui.: Mit szólnátok pár vershez/haikuhoz ebben a borzalmas kánikulában?!
Nem eszem többet!
Elegem van! Hosszú hetek, sőt
hónapok óta ezt érzem, de most telt be a kupa! Az előbb, mikor kinéztem a
vártorony ablakán, felfedeztem, hogy egy újabb délceg vitéz tart felénk a
messzeségből.
Az elején még egész jó mókának
tűnt ez a foglyul ejtett királylányosdi, de mostanra már tényleg rab vagyok.
Hiába a rengeteg herceg, lovag, legkisebbik parasztfiú, eddig egyik sem járt
sikerrel. Hogy is járhatnának? Képtelenség megszelídíteni a házisárkányt!
– Megiry! – hangzik fel a várban
a magas, nyafogó szoprán. – Hol a bűbájosban kóricálsz megint?
A fáradt sóhaj kiszökik az
orromon, hiába próbálom visszatartani. Kezdődik a jól ismert műsor: a balsorsú
férfi erőlködik egyet – ki kisebb, ki nagyobb elánnal –, aztán dolgavégezetlenül
elbukik. A hasam előre belesajdul, ahogy lesétálok a szűkös csigalépcsőn.
A fogadóteremben már vár rám a
„Rém”, ahogy újabban hívom magamban. Izgatottan rója megszokott köreit;
szerencsére a masszív kőpadló bírja a strapát, különben rég várárkot koptatott
volna bele.
– Itt vagyok. Láttam – kezdem
rögtön, mielőtt előadná, miért visítozik utánam. – Figyelj, mi lenne, ha ő most
az Igazi szabadítóvá válna?
Meglepődik a kérdésemen, pedig
párszor célozgattam rá, hogy végre beadhatná a derekát. Kék szemei mögött
fellobban a gondolat.
– Meglátjuk – válaszolja
kitérően. – Tudod nagyon jól: csak a tökéletessel elégszem meg! Ha ő is csak
egy silány, csóringer széptevő, a többi sorsára jut.
– Anabella, én ezt eléggé unom.
Komolyan, megfekszi a gyomromat a férfinép; a lovagiasan izmosak rágósak,
mindig beléjük fájdul az állkapcsom, a kis köpcösöket meg hetekbe telik
megemészteni, ráadásul olyan kellemetlen szélgörcsöket okoznak – sorolom
szemlesütve. – Különben sem vagyok éhes, az előző legény épp csak pár napja
hagyott el végleg.
Felpillantok rá, és újabb sóhaj
csusszan ki. Túlságosan jól ismerem a nézését: most jön a hiszti.
– Azt hittem, megállapodtunk!
Apám csak annyit akart, hogy a legderekabb, legvitézebb férfi kapja meg a
kezem, de nekem ennél több kell! És te is beláttad, hogy ez édeskevés! Persze
most, mikor neked már kicsit is megerőltető az őrzésem-védésem, odadobnál az
első jöttmentnek! Most hol van az a nagy csajos összetartás, amiről annyit
zengedeztél?! – A kis szónoklat végére már egy oktávval feljebb csúszik a
hangja, ami igencsak rosszul esik érzékeny hallóidegeimnek.
– Én melletted állok – felelem
békítőleg –, de legalább egy bolhányi esélyt adhatnál nekik. A legtöbbet meg
sem hallgatod, csak első ránézésre nemet intesz.
– Mert ha az első pillanatban nem
bűvöl el, akkor kár a többiért. Ha nincs meg a szikra, örök tűz sem lesz.
– Majd adok én tüzet – morgom az
orrom alatt. Hála a tündéreknek, nem hallja meg, annyira csak önmagára figyel.
– Nem unod még a társaságom? – kérdezem csüggedten.
– Te unod az enyém? – vág vissza
azonnal.
Inkább nem felelek.
A csend kínossá nyúlásától a
bevágtató lovag ment meg. Igazán délcegen fest szénfekete paripáján, tetőtől
talpig ragyogó, ezüst páncélban. Ahogy a fényes szőrű csődör megáll előttünk,
lepattan a nyeregből, és kardot ránt.
– Ne aggódj tovább,
hercegkisasszony! Íme a szabadítód, Sir Loran! – harsogja a sisakrostély mögül.
– Először is, ezt tedd vissza a
helyére! – tolja félre a szőkeség az éles, tompán csillogó pengét. Ilyenkor
mindig meglepődök rajta; persze ő lehet bátor, nem rá szokott szegeződni a
fegyver. – Aztán mutasd magad, hadd nézzelek meg! – kéri ritkán látott, kedves
mosollyal az arcán, majd felém fordul. – Kap esélyt, egy szavad sem lehet!
– Engem hagyj ki ebből, Anabella!
– fújtatom, és reményeim szerint, észrevétlenül elkezdek hátrálni az oldalajtó
felé.
A férfi lekapja sisakját,
előtűnik rövid, fekete haja, értetlenséggel vegyes döbbenetet tükröző, finom
vonalú, bronzbarna arca. Pillantása ide-oda jár köztünk, végül rajtam állapodik
meg.
– Egy lány sárkány? – kérdi, és
úgy mered lila, pikkelyes bőrömre, mintha én lennék a Kerekerdő nyolcadik
csodája.
– Képzeld, a sárkányok is
tojásból kelnek ki, és mint olyanok, anya tojja őket. Mégis mit hittél?
– Csak… sose találkoztam még
nőnemű tűzokádóval – magyarázkodik. – Nem szívesen illetnék kardommal egy nőt,
még ha sárkány is.
– Ez igazán kedves tőled – morgom
cinikusan. – Jóképű vagy, szóval én sem szívesen falnálak fel.
Anabellán látszik, hogy nem
tetszik neki ez a mellőzött szerep.
– Rátérhetnénk végre-valahára a
kiszabadításomra?
– Ne haragudj, hercegnő! – kér
elnézést habogva a szerencsétlen flótás. – Csak… nem szokásom lányokat bántani.
– Ha megfelelsz a kérdéseimre, nem
is lesz rá szükség. – Az ifjú buzgón bólogat. – Nos, ki vagy, honnan jöttél?
A kérdezett arcán tisztán
tükröződik minden érzelem, most épp a meglepettség. Talán valami észtörő
rejtvényre számított.
– Sylonia héthatáron túl fekvő,
fényes királyságának trónörököse áll előtted, szolgálatodra.
– Gazdag ez a királyság? –
faggatózik tovább Anabella.
– Igen, gyönyörű, bőtermő
szántóföldjei, legelői messze híresek…
– Sosem hallottam róla – vág
közbe őgőgössége. A hangsúlyából előre sejtem, ő sem lesz az Igazi.
– De még híresebb az egész
országban uralkodó jólét és szeretet – sorolja Sir Loran töretlenül. – Nálunk nincsenek
szegények, nem ismerjük a bűnözést, csalást, lopást, mert mindenkinek megvan
mindene.
– Ez eddig szép és jó, de te
mennyire dúskálsz a földi javakban? És mikor lépsz a trónra?
– Apám kiváló egészségnek örvend,
és mert igazságos, bölcs uralkodó, remélem, sokáig fogja kormányozni Syloniát.
Van még mit tanulnom tőle, mielőtt átadná nekem a koronát. A vagyonunk csupán
annyi, amiből mi és gyakori vendégeink fényesen tudunk élni, nem halmozunk felesleges
kincseket.
– Balga népség – horkant
megvetően a Rém. Tudom, mi következik. – Sajnálom, nem rád vártam. Megiry, tedd
a dolgod!
A lovag barna szemei rám
villannak, jobb keze tétován a kardja felé nyúl. De a szándék, hogy végezzen
velem, hiányzik belőle. Akárcsak belőlem. Túlságosan szimpatikus nekem mind ő,
mind az a békés, gondtalan hely, ahonnan idetévedt.
Elképzelem tiszta lelkű
édesapját, ahogy a hiábavaló várakozás és a féltő aggodalom lassacskán megőszíti
haját, megráncosítja arcát, ahogy megkeseríti a bizonytalan gyász. Nem tetszik
a kép. Aztán látom magam előtt ezt a bronzos bőrű daliát évekkel később:
tekintetében szeretet, józan bölcsesség lángol, midőn gyermekei és világszép
hitvese társaságában bejárja leendő birodalmát. Egész lénye sugárzik a
boldogságtól.
– Nem, nem eszem meg – jelentem
ki megkérdőjelezhetetlen határozottsággal. – Nem eszek meg több férfit! Elég
volt! – Erőteljes hangom hallatán mindketten összerezzennek, de Anabella hamar
visszanyeri hárpia-jelenlétét.
– Hogy micsoda?! Ezt mégis hogy
gondolod?! Neked az a feladatod, hogy megóvj a kéretlen kérőktől! – kezdi a
hisztit.
– Ezen ne vesszetek össze,
hercegnő, nem kérlek – közli a lovag, és készül felpattanni táltos paripájára.
Hirtelen egy ötlet szikrázik fel
bennem.
– Sir Loran, kérdezhetek én is
valamit?
Megmerevedik a mozdulat közben,
majd visszafordul hozzám.
– Természetesen, Megiry.
Meglep, hogy megjegyezte a nevem.
– Szerinted… – habozok, annyira
abszurd az ábránd – lenne helye abban a csodás országban egy szelíd sárkánylánynak?
– Szelíd? – vigyorodik el.
Félelmetesen jól áll neki a mosoly.
– Szelídebb, mint egy királylány.
– Akkor lehet helyed.
Anabella a döbbenettől némán hallgat
minket, nézi, ahogy a herceg bátran felpattan a hátamra, és lelkesen elhagyjuk
a várat.
Kint mélyet szippantok a friss,
illatdús esti levegőből, aztán nekivágunk a hosszú útnak. A múltamat
hátrahagyva szárnyalok bele a ragyogó naplementébe.
_@/"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése