Sziasztok ezen a szép nyári napon! :)
Egy újabb novellácskát hoztam nektek, amit még tavaly nyáron írtam, és (mint a címe is mutatja) egy kisgyerek egy napjáról szól.
Kíváncsian várom a véleményeteket! :)
Jó olvasást!
Gyermekkorom
egy napja
Reggel simogató hang és lágy érintés ébresztett – a lüktetés, a szavak
dallama régről ismerős volt: mióta csak érzem, hogy létezem, hallom ezt a
puhaságot. Az érintés melengetett, még akkor is, ha bőröm hidegnek érzékelte.
Ahogy a karok a mellkashoz öleltek, felém lendült téveszthetetlen illata;
körülhullámzott, betakart, elöntött. Selymes csókot lehelt a hajamba,
homlokomra, álom-langyos arcomra. Álmomban is így tartott magához, és én
megnyugodtam benne.
Még szinte aludtam, mikor megtisztított, lecserélte ruhám. Csendessé
ringatott jelenléte. Utána ebben a féléber állapotban megkaptam a reggelimet,
ami halványan emlékeztetett a volt-időkre, mikor még rátapadva ettem – ami már
nincs…
Együtt kiscipőt húztunk, és csak sejtettem, hová igyekszünk. De reméltem,
hogy nem, hogy ma Vele maradok. A napfényes kint
sétáltunk, kezünk szorosan összekapaszkodott. Én hallottam, értettem a
dallamot, de nem tudtam, mit is jelent.
Ugyanazt jelentette. Pedig már annyiszor sírtam: Ne! Ne kelljen Nélküle
lennem!
A legvégső percig reméltem, hogy most nem az lesz, mint múltkor: reméltem,
mikor megérkeztünk, reméltem öltözés közben, reméltem, mialatt pakolászott,
reméltem, ahogy szorosan ölelt. De aztán megint eltolt magától – csak egy parányit,
mégis rögtön kértem: Ne! Most sem hallotta meg. Hátat fordított – a béke illata
elsuhant utána –, és kikopogott a kapun. Elhagyott újra. Pedig kértem: Ne!
Az a másik… suttogott nekem, hogy visszajön, hamarosan, csak egy kis idő,
hiszen megmondta. De ő nem úgy suttogott, nem azon a dallamon, nem úgy
szorított magához.
Megígérte! Mindig megígérte, hogy siet, de az idő hatalmas volt, míg
visszatért.
A másik bevitt a rengeteg játék közé. Az enyémek jobbak! Azok mind
csodaillatúak, és nem kell odaadni senkinek. Ezek hűvösek, kopottak, folyton
elveszi tőlem valaki – vagy a kicsi, vagy a nagy. Most is, mire megtetszett
egy, le kellett rakni.
Asztalhoz ültettek, megetettek, pedig cseppet sem voltam éhes. Nem is
ízlett, csak piszmogtam vele. Utána nem kaptam vissza a játékot, kivittek a
napra. Ott aztán csuda sok dolgot nem lehetett – mire az egyiket megértettem,
jött egy másik. De a fény szép volt, csillogott a homokon, a kavicsokon, a
kifolyt vizeken. Nézegettem, nézegettem, miközben vártam, hívtam vissza a békémet.
Mellettem dalolt a másik; a hangja megpuhult, de még így sem annyira, mint az Övé.
Mikor újra bementünk, már nagyon akartam, hogy visszatérjen. Előtte még
szárazra cserélték a nedves pelust, megmosták koszos kezeimet, elém tették az
íztelen ebédet. Nem szerettem! Amit Ő ad, sokkal jobb.
Aztán végre megjött. Átölelt, lágyan susogott, hogy visszahozza boldogságunk.
De én csak haragudtam…
Megint sétáltunk, pedig már alig bírtam lépni magammal. Hívott a finom,
pihentető sötétség.
Mire felébredtem, már megbocsátottam Neki. Az illata, a karja megölelt, a
dala beterített. Jó sokat ettünk, majd a kertbe mentünk, és csak játszottunk,
játszottunk, míg a fény el nem tűnt. Gondtalannak éreztem magam, mint mindig,
ha együtt vagyunk.
A meleg fürdővíz elbágyasztott; ahogy letörölgetett, már nehezen maradtam
ébren. Bevitt a szobámba, szorosan megölelt, rajtam hagyta illatát, majd letett
a macim mellé.
Szelíd hangja elringatott, betakart… és álmomban is velem maradt.
_@/"