Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2010. szeptember 15., szerda

Novella - Amikor a remény meghal

Sziasztok!


Hoztam egy vadonatúj, de talán részleteiben ismerős novellát... a zombis/Lilianes másik szemszögét, Benjamin gondolatait, érzéseit.

Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, véleményeket szívesen várok! :)

Jó olvasást!


Ui.: A két novella együtt élvezhető igazán. Az első itt olvasható:

http://stigabiga.blogspot.com/2010/07/novellak-vegso-pillanat.html






Amikor a remény meghal





A homályos, kusza álmomba szép lassan kezdett beszivárogni a valóság; a halkan csobogó víz, aztán a szobában matatás szinte nesztelen, de mégis megébresztő zaja.
A tudatom egyre jobban kiélesedett. Éreztem az ágyban, magam mellett azt az édes virágillatot, ami mindenhová elkísérte, a teste még langyos helyét a lepedőn, de Őt magát nem.

Hunyorogva ránéztem az óra élesen világító számlapjára. Hét múlt – ahogy én ismerem, még nem indult el. Csukott szemmel kutattam utána.
- Itthon vagy még, Lilian?

Válasz nem érkezett, de hallottam csendesen lopakodó lépteit, majd a fülemnél megéreztem meleg, mindenemet felkavaró leheletét.
- Még egy csókot akartam lopni az én daliás lovagomtól, mielőtt elmegyek.
Elmosolyodtam, miközben telt, édes ajkai végigsimítottak az enyémen; a szokásos reggeli, lopott csókunk. Ez aranyozta be minden napomat, amit – ha csak kevés ideig is, de – külön kellett töltenünk.
Aztán felpattant, és hallottam, hogy magas sarkai koppannak a parkettán.

- Legyen szép napod! – kiáltott vissza az ajtóból.
Morcosan mordultam fel erre; esélyt sem hagyott rá, hogy egy órácskára még visszaaludhassak.
Öt perc hiábavaló forgolódás és szemhéjbámulás után kikeltem az ágyból, hogy nekikezdjek a mai napnak.

Miközben bekapcsoltam a vízforralót és a laptopomat, eszembe jutott a szerkesztőm tegnapi, kissé paprikás levele. Egy hete nem küldtem egyetlen oldalt se, úgyhogy ma már muszáj lesz írnom valamit, különben egy újabb hétig hallgathatom a siránkozását, hogy megint neki kellett magyarázkodnia a főszerkesztőnél.

Amíg vártam a teavízre, gyorsan fogat mostam, és magamra kaptam valami elfogadható ruhát – jelen esetben egy erősen kopott farmert egy kinyúlt pólóval. Lilian nem szerette, ha délután, mikor hazaér, még mindig pizsiben flangálok.
Ráöntöttem a jó kis Earl Grey teafűre a tűzforró vizet, aztán letelepedtem a gép elé. Írás előtt még rá akartam nézni az e-mailjeimre, de megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Lilian neve villogott, úgyhogy gyorsan felvettem.

- Drágám, mit hagytál megint itthon? – kérdeztem mosolyogva. Szokása volt, hogy elfelejtett dolgokat, még annak ellenére is, hogy mindent feljegyzett a noteszébe.
- Ben, figyelj rám! Nagyon fontos, hogy higgy nekem! – szólt bele furcsán remegő szavakkal. Még sose hallottam ezt a hangot tőle. – Tudod, hogy ilyennel sose viccelnék – egy hosszú pillanatra elhallgatott, ami csak fokozta a születendő aggodalmamat. Mi a csuda történhetett?! – Egy zombi van a metrón, és halomra öldösi az embereket.

Az agyam elsőre fel sem fogta, amit mondott, annyira irracionálisnak tűnt az egész. Viszont ismertem ezt a teljesen megalapozatlan, teljesen kitörölhetetlen paranoiáját a zombikkal kapcsolatban, és hogy ezzel tényleg nem tréfálna.
- Most komolyan beszélsz?
- A legkomolyabban – válaszolta, és úgy is hangzott. – Úgyhogy kérlek, zárkózz be alaposan, és ne akarj hősködni! Vigyázz magadra!
A szavai felzaklattak. Ha van még esély, csak egy picinyke remény, akkor most rögtön indulok, és megmentem őt bármitől. Csak tartson ki addig!
- Lilian, ugye nem fogsz…? – nem bírtam folytatni. Mintha attól félnék, ha kimondom, azzal valósággá teszem ezt a szörnyű képet. Ennek nem szabad megtörténnie… nem veszíthetem el Őt.
- De, nemsokára engem is megöl – szipogta halkan bele a telefonba. A hangjában fájdalom és belenyugvás csengett. – Ahogy mindenkit a metrón – ezután hosszú másodpercekig hallgatott. Aggódni kezdtem, hogy talán már vége is, de aztán újra megszólalt. – Szeretlek.

Ez a szó mindig égette a lelkem, amikor csak kimondta, de a lángnyelvek helyett most fagyos jég fonta körbe a szívem.
A szememből kicsorduló könnyek fojtogatták a torkom, pedig gyorsan akartam válaszolni, hogy még biztosan hallja.
- Én is szeretlek. Nem akarom, hogy meghalj! Hogy ne legyél nekem! – nyögtem bele a készülékbe.
- Én sem. De már késő bármit is tenni.

Felelni akartam a szavaira; megnyugtatni, hogy nincs igaza, még nem késő, még van remény, de ez hazugság lett volna. És élete utolsó perceiben nem akartam hazudni neki.
- Vigyázz magadra! – hallottam újra kérlelő, halk hangját. – Szeretlek.

Egy pillanat alatt elöntött a pánik. Nem lehet így vége! Nem lehet vége!
- Lilian! Én is szeretlek! Ne hagyj itt! Lilian! – üvöltöttem bele a telefonba, de senki nem felelt, csak pár másodperccel később a ritmusosan ismétlődő búgás… Bontották a vonalat.
Rámeredtem a kijelzőre, de nem láttam belőle semmit a könnyeimen át.

Aztán, mint egy őrült, megpróbáltam újra hívni Őt, de egy kedves női hang közölte, hogy „a hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható”.
Pedig muszáj, hogy beszéljek vele, hogy belenevessen a csendbe, és azt mondja, csak egy kegyetlen, durva tréfa az egész. De a vonal ismét nem élt.

A sarokba hajítottam a telefont, ami koppanva esett szét, ahogy a fal megállította.
Az agyam nagyjából felfogta a felfoghatatlant – hogy Lilian, életem egyetlen szerelme nincs többé –, de a szívem tagadott. Már csak azért is, mert annyira abszurd volt az egész történet… zombik.
Ez csak egy buta kitaláció, rémmese. Nem bírtam elképzelni, ahogy nemlétező, dühöngő szörnyek kószálnak és szedik áldozataikat szerte a világban…

Villámgyorsan felpattantam a székről, és a Tv távkapcsolójáért nyúltam, hátha mondanak benne valamit. De a készülék minden csatornán csak szürkén zúgott.
Visszaültem a géphez, miközben újra letöröltem a kicsorduló könnyeimet. Az adásszünet még nem bizonyíték semmire! Lehet, hogy csak a melegtől meglazultak a kábelek, vagy elállítódott a tetőn a parabola – próbáltam magam győzködni, hogy nincs semmi baj. Ez még nem jelenti azt, hogy tényleg itt a világ vége.

Az internet még élt; a program rögtön behozta a leveleimet, de rájuk se hederítettem. Helyette egy híroldalt kerestem, hátha találok valamit.
Az oldal legtetején vérvörös, hatalmas kiírás fogadott: „Mindenki zárkózzon be, és ne menjen az utcákra!”
A figyelmeztetés nem izgatott túlzottan; nem pattantam fel, hogy elreteszeljem az ajtót.

Lejjebb görgettem, el a villogó betűkről, a folyamatosan frissített eseményekre.
„A hadsereg már készíti a lények elpusztításának és a lakosság evakuálásának tervét”; „A ’zombik’ az utcákon szedik áldozataikat”, és hasonlók. Egy-egy helyen képeket is mellékeltek a véres, torz arcú szörnyekről.
Legalul pedig a következő hír fogadott: „Támadás a metrón – kegyetlen brutalitás.”

Bele se tudtam kezdeni a szövegbe, mert a fájdalom elemi erővel terített le. Kizárólag egyetlen gondolat lüktetett az agyamban – igaz. Igaz az egész… Lilian nincs többé…

Nem tudom, mikor kerültem le a székről a hűvös parkettára, és mennyi ideig hevertem ott zokogva. A lelkem jegessé fagyott, az elmém üresre égett. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Nélküle folytassam tovább a létezést. Hogy este úgy feküdjek le, hogy Ő nincs mellettem, hogy reggel ne az Ő csendes készülődésére ébredjek.

Aztán nagy nehezen felkeltem a földről, hogy belefeküdjek az üresen tátongó ágyba, de értelmetlennek tűnt az egész. Lilian már soha nem heveredik le oda mellém.
Helyette inkább az ajtó felé indultam. Ahhoz túl gyáva lettem volna, hogy a saját két kezemmel vessek véget az életemnek, de ahhoz nem, hogy kilépjek a fenevadak közé, és hagyjam, hogy ők tegyék meg, amire én képtelen vagyok.
Már ha egyáltalán tényleg ott vannak kint – még mindig hihetetlennek tűnt, hogy ez megtörténhet. Zombik… mintha egy rossz, „C” kategóriás amerikai horror válna valóra.

A lépcsőházban teljes némaság honolt. Az itt lakó emberek valószínűleg még az igazak álmát aludták, vagy már meghaltak. Esetleg olyan szerencsétlen szerencsések, mint én, és valahogy értesültek a kinti eseményekről, aztán jól bezárkóztak.

Ahogy a lépéseim döngtek lefelé, újra elfogott a gyász.
Lilian folyton sietett a lépcsőkön, mintha fizikailag képtelen lenne lassan, vagy akár csak normális tempóban haladni.
A könnyek megint elöntötték a szemem; azon imádkoztam, hogy a homályos látásom miatt félrelépjek, lezuhanjak a szelíd mélységbe, és kitörtem a nyakam, hogy minél előbb vége legyen minden kínnak, de persze senki nem hallgatta meg szótlan esdeklésem.

Sikeresen leértem a földszintre, ahová már eljutottak a külvilág borzalmas zajai. Kintről rémült sikolyok és vad, állatias hangok szűrődtek be, mintha nem is a nagyváros közepén lennék, hanem valami érintetlen, elszabadult vadonban.

Mikor a kapuhoz indultam, élesen láttam magam előtt Lilian helytelenítő tekintetét, csalódott arcát. Azt kérte, vigyázzak magamra, ne hősködjek. Végül is, amit tenni készülök, nem hősködés… egyszerűen csak halálvágy.

Leráztam magamról a bűntudatot az utolsó, arcomon végigfolyó könnyekkel együtt, és közelebb léptem az egyetlen akadályhoz, ami még elválasztott a megváltó, biztos semmitől. Ami bennem élt már, de azt akartam, hogy rajtam kívül is létezzen.
- Szeretlek, Lilian – suttogtam bele ebbe a semmibe.

Aztán meglódítottam a nehéz vaskaput, hogy megéljem utolsó, már egyedüli vágyam… a halált.







_@/"

2010. szeptember 13., hétfő

Első Full Moon novella



Sziasztok!


Megszületett az első kiegészítő novella a Full Moon-hoz, amit a történet alblogján olvashattok is. Nessie-Jake párosítású kis szösszenet lett, 18-as karikás tartalommal, úgyhogy ennek tükrében kezdjetek csak bele :)


Nemsokára jön egy újabb novella is ide, a zombis iromány folytatása, Benjamin, az álomszuszék barát szemszögéből.


A hétvégén pedig megpróbálom megírni az első rendes Tündérmesém fejezetet, remélem, hogy a nyelvvizsga után sikerül jó haladnom vele, és a jövő hét elején fel is tudom tenni a fejezetet. Drukkoljatok nekem! :)


Addig is puszi nektek. Komizzatok a novellához! :)

Stigu






_@/"

2010. szeptember 9., csütörtök

Merengős Kihívás



Sziasztok!


Ismét indultam egy pályázaton, ezúttal csapaton belül, de írom a részleteket :)

A pályázatot a Merengő hirdette, és 3 különböző csapat színei alatt lehet versenyezni: Vámpírok, Vérfarkasok, Volturi.
Nos, azt hiszem nem okozok meglepetést, hogy a Vérfarkasok csapatába csatlakoztam be :)

A pályaműveket a farkasokhoz kellett kötni, és mindenki kapott egy Crosst, amivel vegyíteni kellett a történetet. A Crossok: mese, más kultúra, sorozat, legenda, Harry Potter, múltbeli történelmi kor, fantázialény.
Azt nem árulhatom el, hogy én melyiket írtam, de lehet találgatni, miután elolvastátok a történeteket.
Ja, és mellesleg Aby is velem szenvedte végig az írás könnyedén nehéz perceit :) Szóval az ő történetét is olvashatjátok, szintén a Farkasok zászlaja alatt.


Az elkészült művekre szavazni lehet, és KELL! :)

A szavazásnál nagyon fontos, hogy CSAK BEJELENTKEZETT Olvasók szavazhatnak, 3 szempont alapján 1-10-ig (Cross: A fandomok keresztezését jelöli, hogy azok mennyire simulnak egymásba. Vagyis a beépítés és felhasználás pontszáma, hogy mennyire lett az adott crossover teljesítve; Kidolgozottság: Magába foglalja a mű részletességét, felépítettségét, hogy mennyire kerek egész a történet. Van-e az olvasása után hiányélmény, valamint ide számolandó a könyv- illetve karakterhűség mértéke is; Összélmény: Egyértelmű, a szubjektív benyomás olvasása után.)Tehát három pontszámot kell egy történethez adni.

!!! Valamint hogy az adott Cross MINDHÁROM történetére szavazni KELL, ugyanis csak akkor érvényes a szavazat!!!


Jaj, és a legfontosabb!!! A született művek itt érhetők el:

http://www.fanfic.hu/merengo/viewuser.php?uid=11204



Mindenkinek nagyon jó olvasást!






_@/"

2010. szeptember 7., kedd

Apró novella - Emlékül Pötyinek

Sziasztok!


Ma reggel, sajnálatos módon meghalt a kutyusom, Pötyike. Eléggé letört a dolog, úgyhogy kicsit megviselt állapotban vagyok. :(

Este gyorsan billentyűzetet ragadtam, és született egy kis novella, amit neki ajánlanék. Nos, ő nem így végezte, nem is volt már fiatal (10 éves múlt), de az ő szenvedéseit nagyon fájdalmas lett volna számomra megírni, úgyhogy csak ennyit bírtam.

Nyugodjon békében!





Emlékül



A szürke világ kitágulni látszott, ahogy felfedezte az épp megfelelő méretű szakadást a kerítés egyik sarkában. Egy ideig még fontolgatta, hogy vajon tényleg sikerül-e, aztán nekilendült, hogy a frissen nyert szabadság új horizontokat tárjon fel előtte.

A csaholó kölyökkutya vidáman ugrált, mikor maga mögött hagyta a piros tetős, fehérre meszelt falú házikót, amit ő mindig fekete-fehérnek, unalmasnak látott.
Követte szimatát, ami új, eddig sosem érzett illatokat fogadott most be: a patak mellett nyíló vadvirágok kusza, édes zamatát, az arra járó állatok testének kipárolgását, melyek összevegyültek egymással, mégis ő mindet külön-külön is tudta érzékelni. Jól el is véste mindegyiket az agya mélyére; most már örökre emlékezni fog rájuk, és bárhol újra felismeri majd őket.

Aztán a lába vitte tovább, egyre távolabb az otthontól. De nem aggódott. Tudta, hogy az illatok alapján akármilyen messziről képes lesz hazatalálni, csak erősen kell majd koncentrálnia. Az otthon sose vész el.

Ahogy mélyen beszívta az édes, párás levegőt, egy új, intenzív illat csapta meg az orrát. Közeli volt, friss és mélyen gyökerező, génekbe épült ingert gerjesztett benne. Az ősi vadászösztönt. Még ízlelgette a szagot, kereste a lehetséges forrását, mígnem hang is társult a csábító lényhez… egy halk, incselkedő nyávogás.
Az előre várt siker megrészegítette, és ettől gondolkodás nélkül vetette magát a „vad” után.

A préda megrettent, és gyors menekülésbe kezdett, de az ifjú vadász nem hagyhatta, hogy a zsákmány megszökjön. Persze nem akart ő rosszat annak a védtelen kis állatnak, de a vére parancsoló szavának nem tudott ellenállni.

Körültekintés nélkül kergette tovább a szökevényt, amíg egy éles hang ki nem tisztította a hajsza dübörgő lüktetését a füléből… hosszú, hangos tülkölés, amilyet még sose hallott.

Egy pillanatra még szemébe hatolt a bénítóan tündöklő fény, aztán már csak a mindent elborító fájdalmat érezte. Mintha a teste minden porcikáját egyszerre érné egy kínzó, gyötrelmes súly, mely kiszorítja belőle a levegőt, a vére minden cseppjét, a húsa minden kis izomrostját… az összes életet belőle.
De ez is csak egy pillanatig tartott. Utána nem maradt más, csak a megnyugvás, a tisztító tűz, mely kiégetett belőle minden szenvedést.

Aztán újra látta maga előtt a kis, piros tetejű kunyhót, olyan színpompásan, mint eddig még soha.







_@/"

2010. szeptember 1., szerda

Novella - Élni, vagy élni hagyni

Sziasztok!

Újabb novella pattant ki a fejemből, amit már jó párszor beharangoztam itt.


De előtte szeretnék még egy novellát a figyelmetekbe ajánlani, ami nekem lett írva :)

Ez egy Felix - saját szereplős történetecske Aby tollából. Én nagyon imádom, főleg a "saját szereplő" miatt :))

Itt olvashatjátok a novellát:

http://lawofallabove-abigel.blogspot.com/2010/08/gyilkos-osztonbol-elsopro-szenvedely.html




És akkor most jöjjön pár szó az én novelláról: ezt az írást ABYnek ajánlom, ugyanis az alapötlet miatta pattant ki a fejemből, és tény és való, hogy az írónő nagyrészt róla van formázva.

Remélem, hogy nektek is legalább annyira fog tetszeni, mint neki.

És nagyon örülnék, ha az elolvasása után hagynátok pár szót nekem. Köszönöm! :)




Élni, vagy élni hagyni



Margareth feszülten ült a konyhaasztalnál, a laptopja képernyőjére meredve. Most épp távol maradt a mesevilág, nem jöttek a gondolatok, üresek voltak az érzelmek.
Körülötte kiürült kávésbögrék és összegyűrt csokoládépapírok hevertek mindenfelé, és figyelték órák óta tartó szenvedését.
- Jeremy! Kérlek, segíts már! – törte meg a szoba csendjét követelőzve.

Ekkor olyasmi történt, ami még a legvadabb álmaiban sem fordult meg soha a fejében.
- Itt vagyok. Mondd, mit szeretnél!? – szólalt meg mellette egy mély férfihang.
Margareth-ben megfagyott a vér, a teste lemerevedett. Ahogy lassan odaemelte a pillantását, némán, döbbenten kerekedtek el a szemei.
Jó párat pislogott, de a jelenés nem akart eltűnni.

Aztán a férfi megunta a szótlan bámulást, és bosszúsan felsóhajtott.
- Most akkor segítsek, vagy ne? – kérdezte türelmetlenül.

Margareth még mindig nem hitt a szemének. El nem tudta képzelni – pedig színes fantáziával áldotta meg az ég –, hogy az egyik főszereplője mit keres az ő konyhájának a kellős közepén!?
- Te…? – hebegte a sötét hajú, ragyogóan kék szemű férfinak.
- Igen, mi van velem? Hívtál, úgyhogy most itt vagyok. Kezdjünk már neki!

- Jeremy, kérlek ne légy ilyen tahó! – szólalt meg egy női hang a másik oldalán. – Még fel sem fogta, mi folyik itt. Ne sürgesd!
Margareth a hang irányába fordult, de már meg sem lepődött, amikor meglátta a másik szereplőjét, Gretát. A sötétvörös hajú nő kedvesen mosolygott rá.
- Örülök, hogy így élőben is találkozunk.
- Élőben? – pattant fel rémülten a székből az írónő.
- Na jó, az talán kicsit túlzás, hogy élőben. Nem vagyunk hús-vér lények – magyarázkodott Greta gyorsan, ahogy látta kitalálója ijedelmét.
- Sajnos – tette hozzá Jeremy. – Pedig milyen jó lenne, ha lenne saját testünk – lépett oda szerelméhez, szomorú csillogással a szemében.

- Még csak ne is gondolj ilyenekre, te ficsúr! – dörmögött egy újabb mély hang a sarokból.
- Nagyszerű, megérkezett a féltő bátyus is – sóhajtott morcosan a sötét hajú férfi.
- Peter! – kiáltott fel Greta, majd a testvére nyakába ugrott. – Hát te is…?
- Csak nem gondolod, hogy egyedül hagylak ezzel a…
- Elég már! – üvöltötte el magát Margareth ingerülten. – Nagyon köszönöm, hogy itt vagytok, de nem lennétek kicsit halkabbak?! Így nem tudok írni.

Mindhárman odafordították a fejüket; a nő már újra az asztalnál ült, és az ujjai vadul táncoltak a billentyűzeten. Pár percig nem hallatszott más, csak a betűk halk koppanása, de aztán Jeremy nem bírta tovább.
- Akkor… maradhatunk? – kérdezte bizonytalanul.
- Persze. Csak tanuljatok meg viselkedni és csendben lenni! – kérte őket mosolyogva.



--*-*--



A hetek szelíd gyorsasággal teltek el, miközben Margareth gondolatai égi magasságokban szárnyaltak. Már több mint a regény felét megírta, aminek mind ő, mind a kiadó őszintén örült.
A három szereplő pedig lassacskán megbékélt egymással, és igaz barátai lettek a fáradhatatlan írónőnek. Szinte mindig nála lebzseltek, és a mindennapos létezésükkel remek ötletekkel látták el őt.

Aztán egy este minden megváltozott.
Margareth úgy döntött, aznap már nem ír többet, így pihenésképp leült a Tv elé, hogy kicsit leépítse az agyát.
A kapcsolgatás közben megakadt a szeme valamin: egy gyönyörű, napsütötte, homokos tengerparton, ahol egy szőke nő, és sötét hajú barátja süttette magát. A kép valamiért megfogta, így aztán azon a csatornán maradt.

De nem sokkal később megbánta, mert a film hatására szörnyű gyanú fogalmazódott meg benne…



Másfél hétig bírta a bizonytalan tépelődést, míg végül rávette magát, hogy orvoshoz forduljon. Rögtön a legjobb specialistához ment, mert valahol mélyen belül érezte, hogy nagy baj van.

Ahogy helyet foglalt a barátságos, napsárga szobában, még jobban elöntötte a félelem; itt most vagy bizonyossággá válik, amitől tartott, vagy komplett idiótának nézik, és kap egy szép kis beutalót a gyogyóba.

A középkorú, enyhén őszülő férfi lendületesen lépett be az irodájába, majd felé nyújtotta ápolt, finom kezét.
- Jó napot! Dr. Barton vagyok, de szólíts nyugodtan Michaelnek. Én hívhatlak Margareth-nek? – kérdezte, miközben átfutotta a nő bejelentkezési lapját, amin az adatait és a régebbi komolyabb betegségeit is fel kellett tűntetnie.
- Természetesen – válaszolta kissé félszegen.
- Pontosan mik a panaszaid? – nézett rá az orvos vizsgálódó szemekkel.
- Írónő vagyok, és… nos, a szereplőim kiléptek a fejemből. Pár hete kezdődött – magyarázta. – Először azt hittem, hogy csak túl élénk a fantáziám. De nemrég néztem egy kórházas filmet, amiben a nő látta a halott szerelmét, aztán kiderült, hogy agydaganata van. És arra gondoltam, talán nekem is ezért… jelentek meg a karaktereim.
- Rendben. Ennek is megvan a lehetősége. Van esetleg másmilyen tüneted is? Roham, izomgyengeség, aluszékonyság, egyensúlyzavarok, szédülés, fejfájás, hányinger, látászavar?
- Nem rémlik. Bár… érzem az illatukat. Ez lehet tünet?
- Elképzelhető.

Az orvos feljegyzett pár sort a kartonjára, aztán újra ránézett.
- Először majd elvégzünk egy ideggyógyászati és egy szemfenék-vizsgálatot. Ha megvannak az eredmények, és szükséges, akkor jöhet a CT. Holnap délelőtt be tudnál jönni ezek miatt?
- Igen – bólintott a nő.
- Rendben. Délután van szabad időpont a röntgenbe, úgyhogy be is írnálak, hogy biztos legyen hely – nézett bele az előjegyzési naptárba a számítógépen.

Margareth ismét némán bólintott, miközben magában nem tudta, miért is imádkozzon: hogy találjanak valamit, vagy hogy ne.



--*-*--



Másnap, késő délután kissé remegő lábakkal ült fel a műanyag vizsgálati asztalra.
- Nem kell félned – tette a doktor a kezét bíztatóan a vállára. – Semmit nem fogsz érezni. A gép mindössze előre-hátra fog veled csúszkálni, és közben az agyad szeletkéiről készít csinos kis képeket a röntgensugár. Feküdj le! – Margareth eleget tett a kérésnek. – A nővér folyamatosan bent lesz veled. Én a másik szobából figyellek az ablakon át. Végig hallani foglak, és mikrofonnal tudok válaszolni.
- Rendben – bólintott a nő, most már kicsit nyugodtabban.
- Annyit kérnék még, hogy próbálj nagyon mozdulatlan lenni! Tiszta képpel könnyebb dolgozni.
- Oké.

Michael átsietett a szomszédos helyiségbe, aztán pár másodperc múlva hallotta őt a hangszórón keresztül.
- Jó, akkor kezdhetjük! Margareth, az asztal mindjárt elindul alattad, és a gép alá visz.

Tényleg az történt, amit a férfi mondott, és hamarosan már a műanyag boltívet látta maga fölött. Szerencsére a szerkezet elég tágas volt, így nem tört rá pánikroham. A gép nagyon halkan dolgozott, szinte észre sem vette, mikor állt le, csak akkor kapcsolt, amikor újra hallotta a doktor megnyugtató hangját a vizsgálóban.
- Margareth, most is látsz valakit a nővéren kívül? – kérdezte a szereplőire célozva.
- Nem – válaszolta csendesen, minél kevesebbet mozogva.
- Ide lehet hívni valahogy őket? Nem tudom, hogy működik ez a dolog. De szeretnék pár képet úgy is, hogy az agyad azon része aktív.
- Rendben, megpróbálom.

Margareth erősen koncentrált rájuk: Jeremy ragyogó kék, olykor nevető, olykor bosszúsan villanó szemeire, Greta állandóan mosolygós arcára, Peter folytonos morgolódására…
És egyszer csak ott voltak mellette.
- Minden rendben van, drágám? – kérdezte a fiatal nő aggodalmas hangon.

Margareth csak bólintott, és bíztatóan rájuk mosolygott.
Peter közelebb lépett hozzá, hogy megszorítsa a nő vékony kezét.
- Megvannak – mondta furcsán szomorú hangon, majd hallotta, hogy a gép újra zúgni kezd.



--*-*--



A következő délután félelemmel vegyes izgatottsággal várta a férfit az irodájában. Már kezdte megszokni a barátságos kis helyiséget.
Az orvos gondterhelt arccal lépett be, de Margareth reménykedett, hogy ez nem az ő esete miatt van.
- Elnézést a késésért – kezdte Michael –, csak konzultáltam pár kollégával is. Több szem többet lát.

A nő nem válaszolt, csak biccentett egyet annak jeléül, hogy figyel rá.
- Nos, sajnos mind úgy látjuk a felvételeken, hogy ez bizony daganat lesz – mondta részvéttel a hangjában. – Viszont a jó hír, hogy úgy tűnik, csak egyetlen tumor van, ami nem szűri be a környezetét, és tökéletesen eltávolítható sebészi úton. Még azért pár vizsgálatot el kell végezni: csinálnánk angiográfiát, biopsziát és gerinc…
Margareth a doktor szavába vágott.
- Ha megműtenek, el fognak tűnni a szereplőim?
- Nagy valószínűséggel igen. A tumor nyomhat agyi idegeket, ami okozhatja a hallucinációkat.

A férfi tovább magyarázta a daganat elhelyezkedését és fajtáját, de Margareth semmit sem fogott fel belőle. Csak arra tudott gondolni, hogy ha kiveszik a tumort, azzal együtt Jeremyt, Gretát és Petert is eltávolítják az életéből.
Megszokta már, sőt szerette őket. Hetek óta együtt töltötték a mindennapjaikat. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne legyenek vele.

Gondolatait egy aggodalmas hang szakította félbe.
- Margareth, jól vagy?
Meglepetten nézett fel a doktorra.
- Igen, persze – bólintott, miközben megpróbálta összeszedni magát, és a férfira koncentrálni. – Csak kicsit elkalandoztam.
- Ez teljesen érthető – nyugtatta meg halkan. – Az előbb azt javasoltam, hogy nézzünk időpontot a további vizsgálatokra is!
- Én… nem… nem biztos, hogy szeretném a műtétet.
- Margareth, tudom, hogy ez most rémisztő a számodra, de az életed múlhat a beavatkozáson. A felvételekről úgy tűnik, teljesen eltávolítható a daganat. Viszont kezelés nélkül súlyos agykárosodáshoz, sőt halálhoz is vezethet ez a most még pici tumor.

A nő zaklatott tekintettel nézett fel rá.
- Mennyire… mennyire sürgős a műtét? Kaphatok egy kis időt… hogy mindent átgondoljak?
- Természetesen – bólintott megértően Michael. – Ne haragudj, hogy siettetlek, de minél előbb kivesszük, annál jobbak az esélyek.
- Értem. Nem fogom sokáig húzni, csak…
- Nem kell magyarázkodnod! – szorította meg a nő asztalon fekvő, kissé remegő kezét. – Hívjak neked egy taxit?
- Nem, nem szükséges. A közelben lakom, majd hazasétálok. Addig is… kiszellőzik a fejem.
- Rendben – mondta a doktor, majd felállt a székéből. – Hívj, ha bármilyen kérdésed van, vagy ha döntésre jutottál.

Margareth bólintott, aztán kisétált a szobából, majd a klinikáról.
Az utcára kiérve érezte, hogy a mellkasát szorító nyomás megszűnik. Próbálta száműzni a fejéből a betegséggel kapcsolatos gondokat, és inkább meglátni az élet apró csodáit: a virágzó, rügyező fákat, a délről visszatért, csicsergő madarakat, a parkban rohangáló, vidám gyerekeket és szerelmesen andalgó párokat.

Viszont amikor hazaért, a félelem és a fájdalom újult erővel, váratlan hevességgel tört rá.
Könnytelen, néma zokogás rázta a testét, miközben lehanyatlott a nappali hideg csempéjére.
Aztán megérezte maga mellett a többiek jelenlétét. Ahogy felnézett, meglátta Gretát, aki szintén a szürkéskék kockákon térdelt.

- Margareth, ne aggódj, meg fogsz gyógyulni! – bíztatta a szokásos, meleg mosolyával.
- Nem… nem miattam. Veletek mi lesz?!
- Ugyan már, most nem mi számítunk – csattant fel Jeremy élesen –, hanem te! Hogy újra egészséges légy!
- És a ti életetek? – vitatkozott vele a nő. – Miért teremtettelek titeket, ha most a halálotokat is én okozom?!

A három szereplő néma pillantást váltott.
- Ha te nem léteznél, mi sem lehetnénk – magyarázta csendesen a vörös hajú nő, miközben ragyogó, ezüstszínű könnycsepp folyt végig az arcán. – És ha te nem leszel, mi sem leszünk.
- Így is meghaltok – indultak meg Margareth könnyei is.
- Nem halunk meg! – rázta Peter tagadóan a fejét. – Benned tovább fogunk élni, még ha nem is látsz majd minket.
- Nem akarlak titeket elveszíteni! – nézett bele a sötétbarna, nedvességtől csillogó szemekbe.
- Sose fogsz – válaszolt neki Peter teljes bizonyossággal.



--*-*--



Kevesebb, mint két hét múlva már minden vizsgálatot elvégeztek Margareth-en, ami szükséges volt a műtéthez. A beavatkozás előtti este pedig beköltözött a klinikára.
Ezen rövidke idő alatt a három barát végig vele volt, egy pillanatra sem hagyták el. Ki akartak használni minden egyes percet, amíg együtt lehetnek.

Aztán felvirradt a nagy nap reggelje. Margareth-et izgatottság járta át; a műtét sikeressége felől kétsége sem volt – Dr. Barton az egyik legjobb idegsebész, és nagyon jó teamet gyűjtött maga köré.
De ő a barátaiért aggódott; hogy velük mi lesz? Látja-e majd őket, miután felébredt?

Közben egy nővér sétált be hozzá a szobájába.
- Jó reggelt! – köszöntötte mosolyogva. – Előkészítenélek a műtétre.
Már megszokta a sürgő-forgó kórházi alkalmazottakat maga mellett. Michael minél hamarabb el akarta végezni a beavatkozást, így szinte minden napját bent töltötte valamilyen vizsgálaton.
A nővér megmérte a lázát, a vérnyomását és a pulzusát, ugyanazokkal a rutinos mozdulatokkal, amelyekkel előző este is végezte a dolgát.

Mindeközben Greta, Jeremy és Peter a szobában lebzseltek.
A szőkésbarna hajú férfi vágyakozva pillantgatott a televízió felé, de ettől az még nem akart bekapcsolni; a páros elmélyülten beszélgetett kicsit távolabb húzódva.
Margareth érezte a torkában gyűlő gombócot, a szemében születő újabb könnycseppeket, de igyekezett úrrá lenni rajtuk.

Szerencsére a nővér ekkor újra odalépett hozzá.
- Most jön a legnehezebb része – kezdte, még mindig mosolyogva. – Leborotválom a műtéti területet.
Egy kis sávban ollóval rövidre vágta a haját, aztán kopaszra borotválta. Mikor végzett, egy darab gézbe csavarva odaadta neki a levágott, sötétbarna tincseket.
- Egy kis veszteség – jegyezte meg halkan, majd kisétált a szobából.

Az írónő szíve összeszorult ezekre a szavakra.
Nem az egyetlen vesztesége…



A beavatkozás előtt fél órával még egy kör rutinvizsgálatot elvégeztek rajta, aztán betolták a fémesen ragyogó helyiségbe. A három, számára fontos „ember” végig vele tartott.
Miután átfeküdt a műtőasztalra, Peter a jobb kezéért nyúlt. Margareth most először érezte a tapintását, a bőre melegét.
Nem tudta eldönteni, ez vajon az érzelmi sokk miatt van, vagy csak beképzeli a férfi érintését; esetleg a tumor hatása ez is.
Mindenesetre nagyon jól esett neki.

- Ne aggódj, Margareth! Minden rendben lesz – ígérte neki Greta, miközben a másik oldalához lépett, és az ő langyos, puha ujjai is megérintették a vállát. – Egyet azért szeretnék kérni tőled!
A nő csak bólintott, jelezve, hogy hallgatja a kívánságát.
- Boldog befejezést írj nekünk! – mondta szelíd, halk hangon.
Margareth elmosolyodott, de közben egy könnycsepp csordult ki a szeme sarkából, és lefolyt a halántékán át a hajába.

Jeremy az asztal keskenyebb részéhez állt, a fejéhez. Végigsimított az arcán, aztán egy óvatos csókot lehelt a homlokára.
- És ennek a nagy meláknak is írj valami jó nőt! – súgta neki mosolyogva. – Olyan egyedül van.
- Nagyon szeretlek titeket – mondta alig hallhatóan Margareth.

A következő pillanatban az altatóorvos lépett oda hozzá.
- Amíg tízig elszámolok, csendben el fog aludni. Jó éjszakát, álmodjon szépeket! – tette az arca elé a műanyag maszkot, amelyből az altatógázt lélegezhette be.

- Egy…
A pillantását belefúrta Jeremy ragyogóan kék, tiszta szemébe.
- Kettő…
Greta aggodalmas, de melegséget sugárzó arcára nézett.
- Három…
Peter sötétbarna, mély tekintetét kutatta, majd miután megtalálta, lecsukódtak a pillái.



--*-*--



Kezdte visszanyerni a tudatát. Halványan érzékelte, hogy a napsugarak kívülről melegítik a szemhéjait, csiklandós érzést hagyva maguk után.
Lassan nyitotta fel a szemét.
A hirtelen jött fényességben először nem látott semmit, de egy rövid idő után hozzászokott a világossághoz. Tekintetét végighordozta a bútorokon, a hatalmas ablakokon, amelyeken át beömlött a kora reggeli, még erőtlen napfény.

Az első gondolata az volt, hogy sikerült. Életben van.
Aztán egy furcsa érzés kezdett növekedni a tudata hátsó zugában… mintha valami hiányozna.
A következő pillanatban élesen áramlottak vissza agyába az elalvás előtti utolsó képek: a három alak, akik az ágya körül álltak, és bíztatóan néztek rá…

Szemei lázasan kutatták őket, de a szobában nem várt rá más, csak a magány és a csend.









_@/"