Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2012. április 22., vasárnap

Közvéleménykutatás NYÁRI OLVASÓI TALÁLKOZÓRÓL



Sziasztok!


Az oldalsávba (jobbra, legfelül) kiírtam egy szavazást, amire szeretném, ha minél többet válaszolnátok.

Azért lenne fontos, mert valószínűleg ennek tükrében döntjük majd el, hogy egyáltalán legyen-e olvasói találkozó idén. Ha minimális számú szavazat érkezik csak be, akkor nem fogunk olyan sokat tervezni-foglalkozni a dologgal, mint tavaly, amikor a több hetes szervezgetés után csak a legbelsőbb kör volt ott (és bár nagyon jól éreztük magunkat, kicsit feleslegesnek tűnt, hogy ennyire rákészültünk).

Szóval tessék szavazni, csak két kattintás az egész! :) 


Ezen kívül a nyáron még a Könyvhetes dedikáláson találkozhattok velem (illetve az utána megtartott könyvbemutatón), de azért egy olvasó-író találkozó szerintem jobb alkalom, hogy találkozzunk, beszélgessünk, megismerjük egymást. :)
Szóval a döntés rajtatok is áll! :)



További szép áprilist!


Stigu











_@/"

2012. április 15., vasárnap

Aposztróf (JÓ) hír



Sziasztok!


Nagy örömömre, van hír az Aposztróf Kiadó pályázatáról. :) A POKOLI FOGADALMAK című novellám bekerült a kötetbe!! :) /Ez az a novella, ami az Újévi fogadalom pályázatra készült - az átdolgozatlan verzió ITT elolvasható... a kötetben egy másik, szerkesztett verzió fog szerepelni./


A kötet a 83. Ünnepi Könyvhétre fog megjelenni, amin valószínűleg ismét dedikálhatunk valamelyik nap. :) A részletekről majd írok, ha már lehet tudni biztosat.
Mindenesetre már most jelezheti, aki szeretne a kötetből (valószínűleg megint lesz kedvezményes ár, ha általam vásároljátok meg)!



További szép, bolondos áprilist!


Stigu










_ @/"

2012. április 8., vasárnap

Lidércfény novella - A jövő ára



Sziasztok!


Először is: KELLEMES HÚSVÉTI ÜNNEPET MINDENKINEK! :) 


Ez alkalomból felteszem a tavaly decemberben, a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóiratban megjelent novellámat, a Jövő árát. Azt hiszem, hogy a mű témája valamennyire illik is ehhez a mostani ünnephez. :)


Jó olvasást! És nyugodtan hagyjatok életjelet magatok után! :))








A jövő ára


A kora nyári tiszta égbolton csillagok milliói ragyogtak, a hajnal sötétségét csak a csendesen pattogó tűz meleg fénye oszlatta el valamelyest.
A lángokat egy fáradt, koszos arcú ember vigyázta, aki félelemmel vegyes izgatottsággal próbált ébren maradni ezen a késői, fekete órán. Izgatott volt az előttük álló vadászat miatt, amely ki tudja, milyen zsákmánnyal kecsegtet, és félt, mert ha elalszik, a sámánjuk kíméletlenül megbünteti. Hosszú, rőt színű haja vastag csimbókokban tekergett a hátára terített szőrmés bőrön, barna szeme tompán csillogott, ahogy a meleg fényt visszatükrözte. Arcára mély, portól sötét barázdákat vésett az idő. Vékony, szikáran izmos lábai mellett hosszú bot hevert, melynek végére hegyesre pattintott követ erősítettek. Ez a lándzsa volt egyedüli fegyvere.
Miközben a sárga lángú, varázzsal teli tűzbe bámult, csendesen megérkezett a klán többi tagja is. Volt, aki leült, leheveredett mellé, mások – a nagy harcosaik – már teljes készültségben várták a varázslót. Mindenki hasonlóan érzett: tudták, hogy milyen fontos a feladatuk, hogy nagyrészt tőlük függ a családjuk további sorsa. Egy sikeres, bőséges vadászat után jó ideig nem kellene éhségtől, nélkülözéstől tartaniuk. Jóllakathatnák végre gyerekeiket, asszonyaikat, melegedhetnének az állatok lenyúzott bőre alatt. Az életük egyszerűbbé válna egy időre.
Pár hosszú, mélységesen néma perc után megérkezett a tűzhöz a törzsfőnök és a sámán. A két ember nem is lehetett volna élesebb ellentéte egymásnak. Az egyik magas volt, testét izmosra edzette a sok vadászat, a véget nem érő vándorlás; keze megkérgesedett a létfenntartásért vívott harc során; mélyen ülő, naposég-kék szemeiben elszántság csillogott.
A másik alacsony, vékony testalkatú volt; fehér bőre szinte szikrázott a narancsos fényben; ujjai hótisztaságúak, hisz sosem kellett fegyverhez, munkához nyúlnia; rövidre nyírt haja és sima arca mágiával átitatott festékkel színezett; barna tekintete mindentudó. Pillantását végigfuttatta a harcosokon, jellegzetes, sötét arcvonásaikon kutatta az érzelmeket, aztán a lángoló farakáshoz lépett.
A férfiak távolabb húzódtak a meleget adó tűztől, néhányan megborzongtak az éjszaka kellemetlen, hűvös érintésétől, és hallgatagon várták a szertartás kezdetét.
Egy fiatal, pelyhes állú gyermek lépett a sámán mellé, kezei között fakéregből és óriási szarvas bőréből készült dobot tartott. Letette a hangszert a mágikus körön kívülre, majd hozzáértő türelemmel kezdte adogatni az erős illatú fűszerekkel, növényekkel, bogyókkal teli díszes tálkákat a férfinak.
A varázsló erős, határozott léptekkel táncolta körül a máglyát, a tűz magasra lobbant, valahányszor beledobott egy maréknyi színes port. Lábai ingás nélkül járták a régről ismert mozdulatokat, melyeket még az apjától tanult, és igyekezett továbbadni örökösének. Mikor az egyik tál kiürült, a fiú késlekedés nélkül, mégis rutinos nyugalommal helyezte a keze alá a következőt. Összeszokottan, szavak nélkül tették a dolgukat.
A zene nélküli tánc hamarosan gyorsabb lett, a lángok egyre sűrűbben csaptak az ég felé. A fahasábok éles pattogásához a sámán magas, felhőkön áttörő hangja társult – rikoltásait igyekezett az égig juttatni, hogy a szellemek meghallják a szferikus magasságban is. Énekével kért, könyörgött, követelt, bűvös uralma alá akarta hajtani a nem látható világot.
A bódító illatú füst beterítette a tájat: a harcosok bágyadt félálomba kerültek tőle, az erdő neszező, apró állatai messze elkerülték a varázslat színterét. A bántóan hangos rikkantásokhoz mély, sebes lüktetésű dobszó csatlakozott, a kristálytiszta, aprólékosan kidolgozott, mágikus mozdulatok szemmel követhetetlenné váltak. A sámán látta, ahogy a láthatatlan kapuk megnyílnak, hogy a még élők eljuthassanak a léten túli világ örök lakóihoz.
A tam-tam gyorsult, a varázstudó szíve együtt dobbant vele. Hiba nélkül járta a vad táncot a tűz körül, egyre hevesebben ismételve a lépéseket, míg végül a dobos nem tudta tovább tartani az iramot. Egy utolsó ütést követően váratlanul hallgatott el az összes hang, velük együtt a sámán féktelenül lüktető szíve is elnémult.
Mire újra dobbant, teste már a sötét, fekete anyaföldön feküdt, lelke eltávolodott a tűztől, a vadászoktól, a léttől.
A szellemek közt járt, őseiket, isteneiket, démonjaikat kutatta, remélve, hogy hívó szava eljutott hozzájuk. Érezte maga körül a vibráló, pulzáló erőt, a halál utáni örök élet borzongató érintését. Nem félt attól, hogy mi várhatja ezen a másik síkon, aggodalom nélkül fordult a túlvilági hatalmakhoz.
Számolhatatlan idő múlva érzékelte a mellé szegődött ősi démont, aki néma daccal fordult felé: éhezett, és nem szerette, ha áldozat nélkül háborgatják.
A sámán válasza is szavak nélkül érkezett – a tudatuk érintkezett, múlhatatlan lelkük megismerte a másikat –, nem kellett hangosan kimondania semmit. Meggyőzésnek szánt ígérete több mint elég volt a szellemnek: bármit megkaphat, ha másvilági hatalmával segít nekik túlélni a holnapokat.
A démonból áradó éhség felerősödött, miközben ereje megérintette a döntésére váró lelket.
A sámán azonnal érezte a változást: az erdőben tanyázó élőlények felélénkültek, álmosan hallatták hangjukat a hajnali pirkadatban. Szemeire halvány derengés borult, azon keresztül látta a mágikus tüzet, az alacsony, sovány gyermeket, aki vérszínű festékkel teli tálat nyújt az apjának. Ő is beállt a többi vadász közé, hogy megkapja az égi jelként, áldásként szolgáló tenyérnyomot a mellkasára. Majd az első reggeli sugarakat követve útnak indultak, hogy bőséges zsákmánnyal térjenek haza.
A látomás továbbillant; a következő pillanatban a társai már egy óriási mamuttal viaskodtak. Döbbenten, félelemmel telve figyelte, ahogy a hatalmas állat sorra tiporja el a legbátrabb férfiakat, akik közelharcba bocsátkoztak vele. A társaitól elszakított fenevadnak nem tetszett a neki szánt vég, és a benne felszított túlélő ösztön veszedelmes gyilkossá változtatta.
A mamut nem elégedett meg az addig kiontott életekkel, feléjük fordult. Súlyos lábai alatt megremegett a gyér, sárgás fűvel borított föld.
A férfi nem tudott mozdulni, testét megbénította a szeme előtt végbement rettentő pusztítás. Egy szempillantás múlva elöntötte a vörös fájdalom, ahogy az egyik érdes, hegyes agyar a gyomrába fúródott.
A kép megremegett, elszállt a keserves sikolyokkal.
Már másvalaki segítségével látta a világot. Érzéseit a veszteség éles, mardosó kínja uralta, miközben lábai öntudatlanul vitték előre. Hamarosan meglátta az ég felé szálló füstöt és a gyér bokrok között gyűjtögető asszonyokat. Először gyermekeiknek tűnt fel az érkezésük; hangosan kiabálva siettek eléjük, de a jókedvük rögtön elmúlt, mikor rájöttek, hogy csak néhányuk apja tért vissza, méghozzá zsákmány nélkül.
A tejfehér köd egy pillanatra ismét ellepett mindent. A lassan kitisztuló táj ismeretlen volt előtte: kopár, szürke sziklák öleltek körbe mindent, a természet haldoklott, ahogy ők is.
A rosszul sikerült vadászat után szárazság sújtott a vidékre, a klánt a teljes pusztulás fenyegette, így kénytelenek voltak ismét útra kelni. Hosszú, reménytelen vándorlás vette kezdetét, amely során többen is elvesztették jövőjüket.
A férfi végignézett jelentősen megfogyatkozott családján. A helyzetük kilátástalan volt, mégis haladtak tovább. A törzsfőnök még bizakodott, hogy egy eddig nem ismert vidéken újrakezdhetik.
Tekintete továbbsiklott a még mindig tiszta, fehér kezű sámánra, és elöntötte a harag. Mind úgy gondolták, hogy ő a felelős a mostani elkeseredett küzdelemért, amit a létükért kell folytatniuk, de hangosan senki nem merte kimondani. Még mindig eléggé féltek tőle ahhoz, hogy ne vonják kérdőre. Pedig neki látnia kellett volna, hogy a vadászat rosszul fog végződni: az istenek, az ősi szellemek elutasították a fohászát. Megakadályozhatta volna, hogy oly’ sokan meghaljanak. Ő tehet róla, ha a klánjuk végleg elenyészik majd a semmiben.
És mégis hagyták, hogy a vétkes vezesse őket új földekre. Alárendelték magukat a varázslónak, miközben rettegtek, hogy a halálba taszítja mindnyájukat.
Mintha csak a férfi félelmei irányítanák a sorsukat, a csupasz kövek mögül vad tekintetű idegenek léptek elő. Szemük feketén lángolt, arcukra kemény, kíméletlen kifejezés feszült. Néhányuk kezében szokatlan, sajátos fegyver lapult. Érthetetlen, hangos szavaikat átitatta a fenyegetés.
A sámán békésen emelte fel bal kezét, lazán széttárt ujjai az ég felé mutattak.
Az egyik kívülálló a törzsfőnökük elé állt, és a további egyoldalú társalgás helyett a nyakához szorította élesre csiszolt, fényesen csillogó kését. Az élénkvörös vér hevesen buggyant ki a mély, hosszú sebből. Asszonya döbbent sikollyal vetette magát az összecsukló test felé. Az ismeretlen férfi a következő mozdulatával a sámán torkát hasította fel, aki térdre borult, majd arccal előre a szürke, kemény talajra zuhant.
A nők hisztérikusan jajgatva kapaszkodtak egymásba és gyermekeikbe, és magatehetetlen félelemmel várták a biztosnak tűnő halált.
A férfi tekintete – melyen át a jövőt szemlélte – a két mozdulatlan test körül növekvő sűrű, sötétvörös nedvességre tapadt. Egy kimerevedett pillanatig agya kábultan itta be a látványt, aztán haragvó bosszúvágy lángolt fel benne, és nem késlekedett tovább: puszta kézzel rontott a sötét szemű idegenekre, bár esélye sem volt. A véres kés könnyedén talált utat a szívéig.
A következő másodpercben óriássá vált az ellenség, ahogy már a rémült, félárván maradt kisgyermek szemén keresztül élte át az eseményeket. Az ismeretlen klán megkímélte őket; csak a férfiakat ölték meg, a többieket magukkal hurcolták.
A világ elsötétült, mintha csak lehunyta volna szemhéjait, s mikor újra felnyitotta, egy egészen más vidék tárulkozott elé. Ameddig csak ellátott, minden élénk, vibráló zöldben pompázott. A tájra békesség és izgatott boldogság borult, jóllehet a különös, állati bőrökből összevarrt kupola felől szenvedő női sikolyok hallatszottak. A dús lombú fák között óriási, agancsos élőlények motoszkáltak – nem ismerték még az embert, hogy milyen veszélyes rájuk nézve –, az ágakról kövér húsú, barna tollazatú, hatalmas madarak repültek fel. Az erdő bokrai dúsan teremték jóízű bogyóikat, magvaikat.
A férfi remélte, hogy ezen a paradicsomi helyen véget ér új családja hosszú vándorlása; itt érdemes lenne végleg megállni.
A furcsa kupolából magasabb, élesebb sírás szűrődött ki: egy újszülött gyermek első hangjai.
Egy nő lépett ki hamarosan a tákolmányból, karjai közt vérrel maszatos, meleg szőrmébe bugyolált, fáradtan mozgolódó csecsemő feküdt. A férfi ámulva nézte egy pillanatig, majd kissé ügyetlenül, óvatosan átvette az asszonytól.
A fia, talán megérezvén a rá irányuló figyelmet, felnyitotta lilás, duzzadt szemhéját, és megmutatta neki ragyogó égkék szemét, amely épp olyan tündöklő volt, mint az övé és egykor az apjáé.
Az ember elmosolyodott, mert immár megkérdőjelezhetetlenül tudta, hogy családja nem múlik el az enyészettel.
A homály ismét elborította a sámán kölcsön kapott látását; a felvillanó, gyorsan váltakozó képeket már inkább érezte, mint észlelte. Habár a táj folyton cserélődött – fák között álló furcsa, barna építmény; erős, sötétzöld fűvel borított vidék, ahol kis méretű, rövid szőrű állatok legelésznek; egy mozdulatlan vizű, keskeny folyó partja, mellette magasan emelkedő, hatalmas kőmonstrum; aranysárga, alacsony szárú, dús illatú növény, mely minden talpalatnyi földet beterít, ameddig csak a szem ellát; egymás mellett sorakozó, szürke színű, csillogó tömbök, melyek az égig nyúlnak, hogy megérintsék a felhőket –, egy szikrázó-kék pillantású személy mindig feltűnt rajta.
A varázsló visszatért másvilágon járó tudatához, végre ismét a saját lelki szemével pillanthatott körbe.
Most a démon várakozott az ő válaszára. Röpke percig mérlegelt csak: közelgő, előre látott halála megrendítette kissé, de igyekezett önmagára is a szebb jövőért hozott áldozatként tekinteni. Az elmúlástól való félelmét szinte teljesen elmosta a biztos tudat, hogy gyermekeik hosszan használhatják még e földet.
Meghozta a döntést.
A szellem éhsége újra, még erősebben fellángolt: a pusztulás táplálta, és végtelen ideig jól akart lakni vele.
Mikor a sámán felnyitotta valódi, testi szemeit, már csak pár csillag és a kerek Hold ragyogott a világosodó égbolton. A fákon rejtőzködő állatok ébredeztek, hangjuk csatlakozott a tűz halkuló pattogásához. Fia kíváncsian kémlelte fakó arcát.
Bólintott a gyermeknek, aki késlekedés nélkül az utolsó, még teli fatálért nyúlt.
A kép fájdalmasan ismerős volt, de saját tiszta, éles látásával több dologra is felfigyelt: hirtelen az összes madár elhallgatott egy hosszú szívdobbanásnyi időre, a feltámadó enyhe szellő a halál illatát hozta magával, a felkelő Nap vérző vörösre festette a messzeség legalját. Ha nem tudná, minek kell történnie a vadászokkal, a családjával, ilyen előjelek láttán biztos nem engedné, hogy útnak induljanak.
De most, egy mély sóhaj után, maga mellé intette fiát, és bal kezével a piros tálkába nyúlt. Bizonytalankodás nélkül nyomta rá nyitott, ég felé mutató ujjait a törzsfőnök szikár mellkasára.











_@/"